XVI. Benedek pápa homíliája a 24. Olasz Eucharisztikus Kongresszus lezárása alkalmából
(május 29-én)
„Dicsérd az Urat Jeruzsálem, dicsérd Sion Istenedet” - a válaszos zsoltárnak az úrnapi
szekvenciában is felcsengő szavaival kezdte homíliáját a Szentatya. Ezek a szavak
ugyanis nagyon jól kifejezik az eucharisztia ünneplésének és az eucharisztikus kongresszus
összehívásának értelmét. „Csatlakozni akartam én is hozzátok, hogy különös hangsúllyal
ünnepeljük Krisztus szent Testének és Vérének ünnepét, és így együtt imádjuk Krisztust
szeretetének szentségében. Csatlakozni akartam hozzátok azért is, hogy megerősítsem
a közösség szálait az olasz egyházzal és annak pásztoraival. Ezen a fontos egyházi
találkozón szeretett volna jelen lenni tiszteletreméltó elődöm, II. János Pál pápa.
Mi most mindannyian érezzük, hogy közel van hozzánk és velünk együtt dicsőíti Krisztust,
a Jópásztort, akit Ő már szemtől szemben szemlélhet”. XVI. Benedek pápa gondolatai
e bevezető szavak után az eucharisztikus kongresszus jelszava felé fordultak: „Vasárnap
nélkül nem élhetünk.” A mai ünneppel véget érő eucharisztikus kongresszus célja az
volt, hogy a vasárnapot úgy állítsa a hívő közösség figyelmébe, mint „hetenként ismétlődő
Húsvétot”, amely a keresztény közösség identitásának kifejeződése, életének és küldetésének
középpontja. A témaválasztás a 304-es évre vezet minket vissza – mondta a Pápa. Ebben
az évben Diocletionus császár halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a keresztényeknek,
hogy szentírás legyen a birtokukban, valamint, hogy vasárnap szentmisére gyűljenek
össze. A mai Tunézia területén, az egykori Karthágó közelében 49 főből álló kis hívő
csoport a császári tilalom ellenére Octavius Felix házában szentmisére gyűlt össze.
Letartóztatták és Karthagóba vitték őket, ahol a császári helytartó hallgatta ki őket.
Arra a kérdésre, hogy miért volt szükség a császári rendelet megszegésére, egyikük,
egy Emeritus nevű keresztény csak ennyit mondott: „Sine dominico non possumus” – „Vasárnap
nélkül nem élhetünk.” A 49 keresztény hosszú kínzás után mártírhalált halt. Meghaltak,
de elnyerték jutalmukat: „mi most a feltámadt Krisztus dicsőségében emlékezünk rájuk.”
E vértanúk példáján nekünk a XXI. század keresztényeinek is el kell gondolkodnunk
– folytatta elmélkedését a Szentatya. Nekünk sem könnyű keresztényként élnünk a mai
túlzottan fogyasztói, vallásilag közönyös és a transzcendens értékekkel szemben becsukódott
társadalomban. Szükségünk van az Oltáriszentség kenyerére fáradságos földi utunk során.
A vasárnap, az Úr napja a legjobb alkalom arra, hogy erőt merítsünk Abból, Aki az
élet Ura. A vasárnap megszentelésének parancsolata nem egyszerűen külsőség. A hívő
embernek a vasárnapi szertartáson való részvétel és az eucharisztikus kenyérrel való
táplálkozás belső igény, ebből meríti az energiát, hogy képes legyen az előtte álló
út megtételére. Az utat mellesleg nem mi választjuk önkényesen, hanem Isten mutatja
nekünk parancsolataiban. Az Úr azonban nem hagy bennünket sorsukra az út megtétele
során, hanem velünk van, sőt azt szeretné, ha osztozhatna életünkben és azonosulhatna
velünk. A szentmisén elhangzott evangéliumi részben ez áll: „Aki eszi az én testemet
és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne.” Krisztus az Eucharisztiában valóságosan
jelen van közöttünk, magához ragad bennünket, hogy magához hasonlóvá tegyen minket.
Az a Krisztus, Akivel az oltáriszentségben találkozunk mindenütt ugyanaz: ugyanaz
Bariban és Rómában, Európában és Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Az egyetlen Krisztus
jelen van az eucharisztikus kenyérben a föld minden részén. Ez azt jelenti, hogy a
többiekkel együtt találkozhatunk vele, de csak az egységben vehetjük magunkhoz Őt.
Ezt fogalmazza meg Szent Pál a korintusi híveknek írt levelében: „Mi sokan egy kenyér,
egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesedünk.” Ebből világosan az
következik, hogy nem beszélhetünk az Úrral, ha nem beszélünk egymással. Ha meg akarunk
jelenni az Ő színe előtt, akkor nekünk is közelítenünk kell egymáshoz, ami azt jelenti,
hogy tanuljuk meg a megbocsátás nagy leckéjét, azt, hogy nem mardossa szívünket a
neheztelés, hogy nagylelkűen meghallgatjuk egymást, hogy felajánljuk és elfogadjuk
a megbocsátás gesztusait. Az Eucharisztia az egység szentsége és mi keresztények sajnos
megosztottak vagyunk. Az Oltáriszentség erejében annál inkább minden erőnkkel törekedjünk
arra a teljes egységre, amelyet Krisztus kért tőlünk az utolsó vacsorán. A Szentatya
ezután e szavakat szentelte a keresztények egysége nagy kérdésének: „Itt Bariban,
abban a városban, amelyben Szent Miklós földi maradványai nyugszanak, a keleti keresztény
testvérekkel való találkozók és párbeszéd városában, szeretném alapvető elkötelezettségként
felvállalni azt, hogy minden energiámmal munkálkodjak Krisztus követőinek teljes és
látható egységének helyreállításáért. Tisztában vagyok azzal, hogy ehhez nem elegendő
a nemes érzelmek kinyilvánítása, hanem konkrét cselekedetekre van szükség, amelyek
behatolnak a lelkekbe és felébresztik a lelkiismereteket és mindenkit belső megtérésre
ösztönöznek, mert ez mindenfajta ökumenikus folyamatnak az előfeltétele. Mindenkitől
azt kérem, hogy határozottan lépjen rá a lelki ökumenizmus útjára, amely az imán keresztül
kinyitja a kaput Szentlélek előtt, mert Ő az egyetlen, Aki egységet tud teremteni.”
XVI. Benedek pápa végül a keresztény vasárnap örömének újra felfedezésére szólította
fel Bariban, az országos Eucharisztikus Kongresszust lezáró szentmise résztvevőit.
Fedezzük fel büszkeséggel, hogy mekkora kiváltságban van részünk, amikor vasárnap
részt veszünk az Eucharisztia ünneplésén. Antióchia Szent Ignác szavaira emlékeztetett,
aki az első keresztényeket úgy mutatta be, mint akik eljutottak az új reménységre,
mert a vasárnap jegyében éltek (iuxta dominicam viventes). Mi mai keresztények is
a vasárnap ünneplésében találjuk meg az új lendületet ahhoz, hogy hirdessük Krisztust
a világnak.