XVI. Benedek pápa katekézise a szerda délelőtti általános kihallgatás során

Szerdán délelőtt az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa a 115. zsoltárhoz fűzte katekézisét. Ez a hálaének kezdettől fogva jelen volt a keresztény hagyományban, már Szent Páltól kezdve, aki így ír a korinthusi hívekhez:
„Mivel pedig a hitnek ugyanaz a szelleme él bennünk, mint amiről írva van: „Hittem, azért szólaltam meg”, mi is hiszünk, s azért beszélünk.”
Az Apostol lelki egységben érzi magát a zsoltárossal, a szenvedés és az emberi gyengeség ellenére őt is derűs bizalom tölti el és őszintén tesz tanúságot hitéről. A rómaiakhoz írt levelében Szent Pál utal a zsoltár második sorára: „Isten igaz, mégha minden ember hazug is”. A hagyomány ezt követően a zsoltárt a vértanúság magasztalására használja fel, következő sorai miatt: „Az Úr szemében drága dolog az igazak halála”. A zsoltáros az „üdvösség kelyhét” emeli a magasba, miközben az Úr nevét hívja segítségül, a keresztény hagyomány ezt az „áldás kelyhével” illetve az „újszövetség” kelyhével azonosítja.
A 115. zsoltár az eredeti héber szövegben egyetlen himnuszt alkot az előző, 114. zsoltárral. Mindkettő egységes hálaadó ének, amely a halál rémálmától megszabadító Urat dicsőíti. Az imában felbukkan egy szorongással teli múlt emléke: a zsoltáros magasba emelte a hit fáklyáját, akkor is, amikor ajkára a kétségbe esés és a boldogtalanság keserűségének kifejezései tolultak. Személye körül ugyanis a gyűlölet és az árulás fagyos légköre alakult ki, mivel embertársai álnoknak, hűtlennek bizonyultak. A könyörgés most hálaadássá változik, mivel az Úr kimentette szolgáját a hazugság megaláztatásából. A zsoltáros tehát áldozatot mutat be Istennek, amely során kiüríti a szertartásnak megfelelően a szent kelyhet, amely a megszabadítás iránti hála jele. A liturgia az a kiváltságos hely, ahol a magasba emelhetjük az üdvözítő Isten iránti hálás dicsőítő énekünket.
Az áldozati szertartás mellett a zsoltáros utal Isten egész népének gyülekezetére, amely előtt teljesíti ígéretét, és tanúságot tesz hitéről. Nyilvánosan fejezi ki háláját Istennek, annak tudatában, hogy a halál pillanatában is szeretettel hajol majd szolgája fölé. Isten nem szemléli közömbösen saját teremtménye drámáját, hanem széttöri, „megoldja” az emberek bilincseit. A zsoltáros, akit az Úr megmentett a haláltól, Isten szolgájának érzi magát, „szolgálójának fia”, a szép keleti kifejezés szerint, amely azt jelenti, hogy gazdája házában született. A zsoltáros alázatosan és örömmel vallja meg, hogy Isten házához tartozik, a teremtmények nagy családjához, amely az Úrral egyesül szeretetben és hűségben.
A 115. zsoltár utolsó sorai ismét a háláról szólnak, amelynek ünnepélyes áldozatát a jeruzsálemi templom falai között mutatja be a hívő. Imája így közösségi jelleget ölt, személyes élményeit azért osztja meg másokkal, hogy mindenki számára buzdítást jelentsen a hitre és a szeretetre. A sorok mögött felfedezzük Isten egész népét, amint köszönetét fejezi ki az élet Urának, aki soha nem engedi, hogy az igazak a fájdalom és a halál sötét birodalmában szenvedjenek, hanem elvezeti őket a reménységre és az életre.