XVI. Benedek pápa katekézise a május 18-ai általános kihallgatás során
A szerda délelőtti általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa folytatta a vesperásról
szóló katekézisét, és ez alkalommal a 112. zsoltárt elemezte. Ez az ima vezeti be
a 112-117. zsoltárig tartó gyűjteményt, amelyet hagyományosan „hallel zsoltároknak
nevezünk” – mondta a Szentatya. Dicsőítő énekekről van szó, amelyek magasztalják Istent,
mivel megszabadította népét a fáraók rabságából, és ugyanakkor kifejezik Izrael örömét
afelett, hogy az Urat az ígéret földjén, szabadságban szolgálhatja. A zsidó hagyomány
nem véletlenül kapcsolta össze a zsoltárok egy részét a húsvéti liturgiával. Húsvét
ünnepe, történelmi- társadalmi és főleg spirituális vonatkozásában, a számtalan formában
megnyilvánuló rossztól való megszabadulás jele volt. A 112. zsoltár magasztalja
az Úr nevét, amely a bibliai nyelvezet szerint maga Isten, és az emberi történelemben
megnyilvánuló élő és cselekvő jelenléte. A dicsőítő ima közepén háromszor hangzik
fel szenvedélyes erővel az „Úr neve”. A zsoltáros szerint az egész teremtés „napkeltétől
napnyugtáig” szüntelenül hálát ad az Úrnak, magasztalja a világegyetem Teremtőjét,
a történelem Urát. Az ég felé törő sorok révén a zsoltár elvezet bennünket az isteni
misztériumhoz. A második rész az Úr természetfeletti lényegét ünnepli, amelyet a vízszintes,
emberi látóhatárt túlhaladó függőleges képekkel ír le. Hirdeti, hogy az Úr fönséges,
a magasságban trónol és senki sem lehet vele egyenlő rangú, dicsősége felülmúlja az
egeket. Az isteni tekintet átöleli az egész valóságot, mind a földi, mind a mennyei
lényeket. Az Úr azonban nem egy gőgös uralkodó, akik hidegen, közömbösen szemléli
a földi eseményeket, hanem együttérez a gyengékkel, lehajol a szenvedőkre. A zsoltár
utolsó része figyelmünket az egek magasságából a földre irányítja. Az Úr gyengéden
lehajol kicsinységünkre: tehát „a gyengét fölemeli a porból, a nyomorultat fölsegíti
megvetettségéből.” Megvigasztalja a szenvedőket, a szegényeket a legnagyobb elismerésben
részesíti, vagyis az előkelők között ad nekik helyet. A magányos és meddő nőket, akiket
az ókori társadalom kiszáradt faághoz hasonlított, Isten házába fogadja és megadja
nekik a gyermekáldás örömét. A 112. zsoltár utolsó soraiban felfedezhetjük Mária
Magnificat-jának szavait, miszerint Isten tekintetre méltatja alázatos szolgáló leányát.
Mária éneke radikálisabb a zsoltárnál, hiszen azt hirdeti, hogy Isten „uralkodókat
taszít le a trónjukról, de fölemeli az alázatosokat”.