Török Csaba atya elmélkedése Pünkösdvasárnapra

Hallgassák meg Török Csaba atya ... Pünkösdvasárnap szentírási olvasmányaiban kétszer hallunk a Szentlélek eljöveteléről. Először az Apostolok Cselekedeteiből értesülünk a tulajdonképpeni pünkösdi eseményről (2,1-11), majd János evangéliumából hangzik fel az a rész, amely a Feltámadott és tanítványai találkozását, a Szentlélek átadását írja le (20,19-23). Szinte önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés: Ha Jézus már Húsvétkor átadta a Szentlelket az apostoloknak – „Vegyétek a Szentlelket!“ (Jn 20,22) –, akkor mi szükség a Szentlélek pünkösdvasárnapi újboli leszállására? Ahhoz, hogy mindezt megértsük, hitünk titkainak világába kell belépnünk.A két esemény csak látszólag azonos – bár mindkét alkalommal a Szentlelket kapják meg az apostolok, a két esemény mégis gyökeresen más. Miben áll a különbségük? Ezt a korintusiakhoz írt első levélből vett szentlecke világítja meg. A szentleckében a Szentlélek működésének két szintjét, két dimenzióját láthajuk. Az első ez: „Senki sem mondhatja magától: «Jézus az Úr!», csak a Szentlélek által“ (1Kor 12,3b). Vagyis az a Szentlélek a keresztény élet alapvető kegyelmének, a Krisztusban való hitnek forrása. Az egész keresztény lét alapvetően szentlelkes lét, mert minden ízében a Lélek kegyelme hatja át. Mondhatnánk azt is, hogy a Szentlélek működésének ez az alapvető, egész létünket átfogó, mondhatni általános síkja.
Azonban van egy második sík, amelyről Pál a Szentlélek adományairól írva szól (ld. 1Kor 12,4-7). A Lélek ajándékokat ad, kinek ilyet, kinek olyat. Ezen ajándékok közös vonása, hogy Istentől származnak, a Szentlélek által kapjuk meg őket, s a céljuk az, hogy használjunk velük (ld. ibid.). A Lélek működésének ez a sajátságos, különleges, mondhatni személyre szabott síkja.
E két sík Krisztusban magában kapcsolódik össze, ahogyan azt Pál a test hasonlatával megvilágítja: egyfelől a test tagja mind az összetartozás jelét hordják, hisz egy test tagjai, másfelől azonban mind különbözőek is, hisz más a felépítésük, helyzetük és feladatuk a testben. Így van ez a Szentlélek hatásával keresztény életünkben: Egyfelől a Lélek kegyelme a hitünk, amely a krisztusi test tagjává tesz minket, az összetartozás jelét adja nekünk; másfelől azonban a Lélek adományai szerint leszünk különbözőek is egymástól. Mind keresztények vagyunk, de mind másképpen vagyunk keresztények – a Lélek által, Krisztus testében, az Atya akarata szerint.
Ha mindezt végiggondoljuk, akkor megérthetjük a két Szentlélek-áradási elbeszélés, a húsvéti és a pünkösdi történet különbözőségét. Húsvétkor Jézus az apostolokra különös, egyedi módon, egy konkrét adomány jeleként árasztja a Szentlelket, ez pedig nem más, mint az oldás és kötés, a bűnbocsánat hatalma. Azonban a pünkösdi esemény túlnő ezen a kereten. A Szentlélek lángnyelv formájában, égzengés közepette leszáll – ám ekkor már neme egy konkrét, Jézustól meghatározott adományért, hanem mint a harmadik isteni Személy a maga teljes erejével, teljes hatalmával és karizmái teljes tárházával, aki azért érkezik, hogy egészen egyetemes módon hassa át a világot, a megváltás művének betetőzéseként. Nem véletlen, hogy az Egyház liturgiája itt szüntelen visszhangozza a könyörgést – „Áraszd ki Lelkedet, és minden életre kél, és megújítod a föld színét” –, amely valójában a 104. zsoltárt, az ünnepi szentmise válaszos zsoltárát, a teremtés himnuszát visszhangozza, ahol a teremtményekről így énekel a zsoltáros: „Milyen sokrétű a te műved, Uram! (…) Rád vár minden élő (…) kitárod kezedet, s eltelnek javakkal. (…) [De] Ha megvonod éltető erődet, elpusztulnak és a porba térnek. Ám ha újra kiárasztod Lelkedet, életre kelnek, és a föld színét megújítod” (Zsolt 104,24a.27a.28b.29bc-30).
Krisztus üdvözítő keresztáldozatában és feltámadásában valamint a Szentlélek pünkösdi kiáradásában életre kelt az egész teremtett világ. Ezt szem előtt tartva a fenti zsoltár nyomán hogy is ne jutna eszünkbe lyoni Szent Iréneusz, aki a Fiúról és a Szentlélekről úgy ír, mint az Atya két kezéről a teremtés művében? Nem vagyunk-e tanúi Pünkösdkor a zsoltárvers csodálatos, az eredeti értelmet messze meghaladó beteljesedésének: „kitárod kezedet, s eltelnek javakkal” (Zsolt 104,28b)? A Fiú megtestesülésében az Atya – Iréneusz gondolatát továbbfűzve – kitárta egyik kezét a világ felé, Pünkösdkor pedig a másik keze tárult ki az emberek felé. A múlt vasárnapi evangélium kapcsán szemléltük Krisztus és a Szentlélek művének összetartozóságát, egységét, most pedig a Szentlélek csodálatos kiáradásának lenyűgöző csodáját szemlélve felismerhetjük, hogy a pünkösdi esemény nem csak az egyházi év szerint, de tartalmában is lezárja a húsvéti időszakot, megnyitva az üdvtörténet egy új fejezetét.
Pünkösdvasárnap kérdezzük meg mi is magunkat: Húsvét és Pünkösd titka előtt készek vagyunk megnyílni? Hagyjuk, hogy az Atya kitáruló két keze minden javakkal eltöltsön minket? Az életünk a Szentlélek működése előtt szabadon nyitva álló terület, vagy vannak szögletei, amelyeket magunknak tartunk fenn? Készek vagyunk-e a pünkösdi tűz, lángolás embereivé lenni, tanúivá válni a világban? Életünkben beteljesedik-e napról napra a megváltás húsvéti és pünkösdi misztériuma? Elevennek, élőnek, lelkesnek érezzük-e magunkat, s annak tartanak-e bennünket a körülöttünk lévő emberek?
Pünkösdvasárnapi kérdések ezek – amelyekre ha nem tudnánk a választ, akkor semmi mást nem kell tennünk, mint újra és újra elimádkozni a Szentlélek-hívó himnuszt: „Veni, Creator Spiritus” – „Teremtő Lélek, jöjj közénk”!