XVI. Benedek május 11-én megtartotta pápasága harmadik általános kihallgatását

Közel két óra hosszat tartott a május 11-i általános kihallgatás, a harmadik pápasága kezdetétől, amelyet XVI. Benedek a Szent Péter téren tartott meg 20 ezer zarándok részvételével. A Pápa ezúttal is derűs, mosolygós arccal jelent meg a hívek sorfala között és engedte, hogy megérintsék a feléje nyúló kezek, miközben viszonozta a köszöntéseket és kezével áldást osztott. A rokkantak csoportjához érve egyenként üdvözölte őket, hosszabban időzött egy kislány előtt, megsimogatta és megcsókolta arcát és kezével többször beletúrt szőke, göndör hajába. A 4000 olasz zarándok között voltak plébániai csoportok, Ravennából és Bariból, és számos iskolás gyermekcsoport az ország különböző részeiből. Ischia szigetéről 500 hívő volt jelen a Szent Péter téren, de eljöttek a Szentatyát köszönteni a bolognai XV. Benedekről elnevezett tartományi papnevelő intézet növendékei is. Ezúttal is voltak német hívek kb. 300-an, akiknek a Szentatya összefoglalta olasz nyelven elhangzott katekézisének főbb gondolatait. Ugyanezt tette a többi világnyelven, angolul, franciául, spanyolul és portugál nyelven is, míg a katekézis rövid lengyel változatát egy lengyel pap olvasta fel. A szerda délelőtti általános kihallgatáson voltak továbbá még horvát, szlovén, ír, amerikai, Porto Rico-i, mexikói és brazil hívek is. A hagyomány szerint újházasok, betegek és fiatalok csoportjai is rész vettek a találkozón. Őket a Pápa a fatimai Szűzanya május 13-i ünnepére emlékeztette, és arra bátorította őket, hogy mindig bizalommal forduljanak a Boldogságos Szűz Máriához és kérjék minden bajukban az ő oltalmát.
Az általános kihallgatás során XVI. Benedek pápa felolvasta és néhány helyen rögtönözve saját gondolataival kiegészítette azt a katekézist, amelyet még előde II. János Pál pápa fogalmazott meg.
A Szentatya katekézise
XVI. Benedek pápa a szerda délelőtti általános kihallgatás során a Jelenések Könyve 15. fejezetéből vett kantikumot elemezte, amely a Mindenható Istent dicsőíti.
Rövid és ünnepélyes, nagy hatású és stílusában magasztos kantikumról van szó, amely egy a sok közül azok között az imák között, amelyeket az ítélet, az üdvösség és mindenekelőtt a remény könyvében olvashatunk.
Azt fejezi ki, hogy a történelmet nem sötét hatalmak irányítják, nem véletlenek sorozata, vagy pusztán emberi döntések eredménye. A gonosz erők, a Sátán pusztító energiájával, annyi csapással és rosszal szemben felmagaslik az Úr, a történelem legfőbb ura. Isten az, aki a történelmet bölcsen új egek és új föld hajnala felé vezet, amelyről a Jelenések Könyve utolsó részében énekel, felvázolva az új Jeruzsálem képét.
Ezt a kantikumot, amelyről most elmélkedünk, a történelem igazai éneklik, azok, akik legyőzték a sátáni vadállatot, akik a vértanúság látszólagos kudarca révén valójában az új világ építői, közösen Istennel, a legfőbb építővel. Az igazak éneküket az Úr csodálatos műveinek, igazságos és igaz útjainak magasztalásával kezdik. Az ima nyelvezete Izrael egyiptomi rabságból való kivonulásának tipikus kifejezéseit használja. Mózes első éneke – amely a Vörös tengeren való átkelés után – az Úr „félelmetes tetteit, csodás műveit” ünnepli, míg a Második törvénykönyv, a nagy törvényhozó élete végén ismét leszögezi, hogy amit az Úr tesz, az mind „tökéletes, Mert igazság minden útja”.
Ezeknek a soroknak a tanítása tehát, hogy Isten nem közömbös az emberi történelemmel szemben, hanem az eseményekbe behatolva megvalósítja saját útjait, vagyis, hatékony terveit és műveit.
A most elemzett himnusz szerint ennek az isteni beavatkozásnak határozott célkitűzése van: legyen jel, amely a föld minden népét megtérésre szólítja fel. Az emberiség történelmi „kalandja” nem egy értelem nélküli kuszaság, amelyet az erőszakosak és a becstelenek uralnak. Fennáll annak a lehetősége, hogy felismerjük a történelemben a rejtett isteni cselekvést. A II. Vatikáni zsinat, Gaudium et spes k. lelkipásztori konstitúciójában arra szólítja fel a híveket, hogy az evangélium fényében ismerjék fel az idők jeleit, hogy abban meglássák Isten működésének megnyilvánulását. Ez a hittel teli magatartás teszi lehetővé az emberek számára, hogy felfedezzék Isten cselekvő hatalmát a történelemben és megnyíljanak az Úr nevében az istenfélelemnek. Ez a bibliai nyelvezetben azt jelenti, hogy elismerik az isteni természetfelettiség misztériumát. A hit alapját képezi és egybefonódik a szeretettel, mint ahogy a Második Törvénykönyvben olvashatjuk: „Mit kíván tőled az Úr, a te Istened? Csak azt, hogy Uradat, Istenedet féld, az Ő útjain járj, szeresd és az Úrnak, a te Istenednek szíved, lelked mélyéből szolgálj”.
A Jelenések Könyvének rövid imájában tehát az istenfélelem és Isten dicsőítése összefonódik: „Ki ne félne téged, Uram? Ki ne magasztalná nevedet?” Az istenfélelemnek köszönhetően a hívő nem fél a történelemben dúló rossztól, és nagy buzgalommal újból elindul az élet útján.
A himnusz a népek egyetemes felvonulásának képével zárul: „Minden pogány nemzet színed elé borul, ítéleteid nyilvánvalóvá váltak!”. A népek a történelem Ura elé járulnak imádatára. Az egyetlen Úr, az Üdvözítő pedig megismétli számukra azokat a szavakat, amelyeket földi élete utolsó estéjén ejtett ki: „Bízzatok, én legyőztem a világot!” – mondta végül a „győzedelmes Bárányról” tartott elmélkedésében XVI. Benedek pápa.