XVI. Benedek pápa szerdán délelőtt, az általános kihallgatás során mondott katekézise

Mint már múlt szerdán bejelentettem, úgy döntöttem, hogy folytatom katekézisemben az esti imák, a Vesperás zsoltárainak magyarázatát, felhasználva azokat a szövegeket, amelyeket elődöm, II. János Pál pápa készített el. A 120. zsoltár, amelyről ma elmélkedünk, az ún. zarándokénekek csoportjába tartozik, amelyeket a Jeruzsálembe menő zarándokok énekeltek. A zsoltár a bizalom éneke, amelyben 6 alkalommal ismétlődik a „shamar” héber szó, amely annyit jelent, mint „megőrizni, védelmezni”. Isten, akihez többször is fohászkodik a zsoltáros, mindig éber „őrként” jelenik meg, aki figyelmes és gondos, „őrszem”, aki éberen vigyáz népe felett, hogy minden kockázattól és veszélytől oltalmazza. Az ének a zsoltáros „hegyek felé” emelt tekintetével kezdődik. Arról a dombról van szó, amelyen Jeruzsálem emelkedik: onnan jön a segítség, mivel ott lakik az Úr, szent templomában. Ugyanakkor a „hegyek” eszünkbe juttathatják azokat a helyeket is, ahol a bálványimádó szentélyek emelkednek. Ezek azok a „magasságok”, amelyeket az Ószövetség több ízben is elítél. Ellentmondásról van szó: miközben a zarándok Sion hegye felé tart, szeme megpillantja a pogány templomokat, amelyek nagy kísértést jelentenek számára. Hite azonban megrendíthetetlen, egyedüli bizonyossága, hogy „A segítség az Úrtól jön, aki az eget és a földet teremtette”. Ezt a bizalmat ábrázolja a zsoltár az őrszem jelképén keresztül, aki ébren virraszt és vigyáz népére. „Ő nem engedi, hogy botladozzék lábad” – énekli a zsoltáros, miközben arra a pásztorra utal, aki az éjszakai pihenő során nem hunyja le szemét, hogy őrizze nyáját. Az isteni pásztor nem ismer pihenést, amikor a népe feletti őrködésről van szó. Megjelenik ezután egy másik jelkép is, az „árnyék”, amely feltételezi, hogy a nyáj ismét útnak indult reggel, és a tűző napon folytatja vándorlását. Eszünkbe juttatja a Sínai pusztaságán át vezető történelmi kivonulást, amelyet az Úr vezet, Izrael népének élére állva. A virrasztás és az árnyék után a harmadik jelkép maga az Úr, aki híveinek jobb oldalán áll. Ez a helye a védőknek mind a katonaságnál, mind a bírósági tárgyalásokon: kifejezi azt a bizonyosságot, hogy az Úr soha nem hagy sorsunkra a megpróbáltatás, a rossz támadása és az üldöztetés idején. A zsoltáros ekkor ismét visszatér ahhoz a képhez, hogy Isten védelmez zarándokutunkon a tűző naptól. A napot azonban az éjszaka váltja fel. Az ókorban azt tartották, hogy a holdsugarak is károsak, láz, vakság, sőt elmebaj okozói, ezért az Úr éjszaka is védelmezi híveit: „éjjel nem árt neked a hold”. A zsoltár végül bizalmat tükröző sorokkal zárul: „Az Úr megőriz jártadban-keltedben, mostantól fogva mindörökké”. A cselekvést kifejező két szó – jártadban-keltedben – magába foglalja összes tevékenységünket, amelyet mindig az Úr éber tekintete követ.
XVI. Benedek pápa ezután felidézte a VI. század közepe táján élt sivatagi atya, a gázai Barsanufios alakját, aki nagy tiszteletnek örvendett a szerzetesek, egyházi és világi hívek körében mély bölcsessége, aszkéta életmódja miatt. Episztoláriumába többször is feljegyezte a 120. zsoltár utolsó előtti sorait: „Az Úr megóv minden bajtól, ő vigyáz életedre”. Amikor hívei imáit kérték, ezekkel a szavakkal válaszolt nekik: „Szeretett gyermekeim, köszöntelek benneteket az Úrban, azért fohászkodva, hogy óvjon meg minden bajtól, mint valódi gyermekeit, és adja meg nektek, amit szívetek kér, lelketek és testetek javára, Isten nevében, Ámen”.