Ruini bíboros homíliája

Jézus feltámadt halottaiból, és a Jeruzsálemb ől Emmausz felé tartó tanítványok mellé szegődött – szeretett Szentatyánk, a „messziről jött” Pápa is több mint 26 éven át a római keresztények útitársává lett.

Ma, amikor fájdalommal gyászoljuk távozását, egyszersmind bizalommal és örömmel teli az a meggyőződésünk, hogy új és misztikus módon jelen van közöttünk. Feltesszük a kérdést, hogyan tudott II. János Pál pápa olyan mélyen behatolni annyi római, annyi olasz és a világ meg annyi más polgárának szívébe? A válasz egyszerű és jelentőségteljes: a Pápa mindenki számára testvér és atya volt, és továbbra is az marad, mert Isten embere volt, és szüntelenül Isten jelenlétében élt, Vele bensőséges egységbe n, teljes bizalommal ráhagyatkozva végtelen irgalmasságára.

Pápánk tehát mindenekelőtt az ima embere volt, legtöbb idejét és energiáját az imának szentelte. Krisztus papságához hasonult, olyannyira, hogy ezt mondhatta: „a szentmise életem és minden napom abszolút középpontja”. Teljesen Máriának szentelte önmagát. Ennek hitelességét bizonyította azzal is, hogy amikor felébredt a gégemetszés utáni altatásból, ezeket a szavakat vetette papírra: „De én mindig Teljesen a Tiéd vagyok.”

Ez az Istenhez való rendkívüli közelsége egyáltalán nem távolította el őt tőlünk, emberektől. Éppen ellenkezőleg, II. János Pál pápa valódi ember volt, aki élvezte és értékelte az életet, a művészetek, a költészet, a természet szépségét, a sport erejét, a hűséges barátságot, a magasröptű filozófiai és teológiai elmélkedést, a nagy elkötelezettséggel járó döntéseket.

Már első, Redemptor hominis k. enciklikájában azt írta, hogy az „ember az Egyház első, alapvető útja” – nem egy „elvont” emberről van szó, hanem a konkrét, történelemben élő emberről, személyes létének teljes igazságában.

A rómaiak számára II. János Pál pápa ezt különös módon bebizonyította. Elég, ha emlékeztetünk rá, hogy a város 301 plébán iáján tett apostoli látogatást – mondta Ruini bíboros, felidézve személyes emlékeit: „nyomatékosan és az idő múlásával egyre nagyobb aggodalommal kérdezte: mikor látogatjuk meg a következő plébániát?” Amikor már nem tudta híveit személyesen felkeresni, a Vatikánban fogadott 16 közösséget, és még januárban tervezte, hogy amint lehetséges, fogadja a 333 római plébániából még hátra levő 16 közösség híveit. Ezt a kívánságát magával vitte, belépve az Úr örömébe. A plébániákon túl meglátogatta a kórházakat, a római Nagyszemináriumot, minden évben, hamvazószerdát követő csütörtökön fogadta a római papságot, minden alkalommal együtt ebédelt azokkal a plébánosokkal, akiknek plébániáit néhány nappal később felkereste. Szintén minden évben megtartotta a Szent Péter bazilikában az egyetemisták miséjét , kevéssel Karácsony előtt , valamint a Virágvasárnap előtti héten találkozott a város fiatalja ival, hogy jobban megéljék az Ifjúsági Világtalálkozó egyházmegyei dimenzióját is. Így tett eleget kötelességének nap mint nap Róma Püspöke, konkrétan megvalósítva szavait, amelyeket kevéssel megválasztása után, 1978. november 9-én intézett egyházmegyéje papjaihoz: „Tudatában vagyok annak, hogy az egyetemes egyház Pápája lettem, mivel Róma Püspöke vagyok. Róma Püspökének, mint Péter utódának szolgálata az egyetemesség gyökere”.

Ruini bíboros emlékeztetett még az 1986 és 1993 között megtartott római egyházmegyei szinódusra, amelynek gyümölcse a városi misszió volt, amelyet a Szentatya 1995. december 8-án hirdetett meg.

II. János Pál pápa lelkipásztori végrendeletként egyházmegyéjére ezt a missziót hagyta örökségül: ez az az egyház, amelyet ő akart, és amelytől ma is azt kéri, hogy életerős legyen . Nem magába zárkózó, félénk, bizalmát veszített egyház, hanem olyan, amely lángol a Krisztus iránti szeretettől, minden ember üdvösségére. Amikor 1978. november 12-én birtokába vette székesegyházát, a lateráni Szent János bazilikát, ezekkel a szavakkal foglalta össze üzenetét: „A szeretet épít; csak a szeretet épít!”

Az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan mi is azt kérjük Pápánktól: maradj velünk! Tudjuk, hogy valóban velünk marad, ha egyénileg és az egész római helyi egyház közösen, megmaradunk az Úr szeretetében.

II. János Pál pápa szenvedésében és halálában, akárcsak egész életén át, a keresztre feszített és feltámadot t Jézus Krisztus tanúja és rendkívüli hatású hirdetője volt, Péter és Pál apostolokhoz hasonlóan, akiknek keresztény és emberi örökségét magáévá tette. A halála utáni napok és temetése Róma és az egész világ számára a rendkívüli egység, a lélek Isten felé való megnyitásának és a kiengesztelődésnek a napjaivá váltak. Ez az egység azért valósult meg, mert a Pápa szilárdította ezt meg, és életével mutatta meg az egész világnak a Krisztusba vetett hit teljességét, Krisztus mindenkinek felkínált, egyetemes szeretetét. Így a Szent Péter tér a Pápa gyászmiséje során nem a „civilizációk összecsapásának”, hanem e llenkezőleg, a „nemzetek nagy családjának” soha nem látott, ékesszóló jelképévé vált.

Camillo Ruini bíboros, a Pápa római helynöke hálát adott az Úrnak, hogy a város lakói ezeknek a kegyelmeknek közvetlen tanúi lehettek, majd a Szentlélekhez fohászkodott az új római Püspök és Pápa megválasztását illetően. Ne legyünk feleslegesen és túlságosan emberien kíváncsiak, hogy kilétét megtudjuk. Imával, bizalommal és szeretettel készüljünk annak fogadására, akit az Úr jelöl ki majd számunkra – mondta Ruini bíboros, majd köszönetét fejezte ki a krakkói helyi egyháznak és az egész szeretett lengyel nemzetnek, amelyben II. János Pál, Karol Wojtyła megkapta az élet, a hit ajándékát, rendkívüli keresztény és emberi gazdagságát, amelyeket továbbadott Rómának és az egész v ilágnak.