Ratzinger bíboros szentbeszéde a Szentatya temetési miséjén

„Kövess engem!” – mondja a feltámadott Úr Péternek. Ez az utolsó szava a tanítványhoz, akit arra választott ki, hogy legeltesse juhait. „Kövess engem!” – ez a krisztusi tömör szó kulcsot jelent annak az üzenetnek a megértéséhez, amely siratott és szeretett Pápánk, II. János Pál életéből fakad. Testét ma a földbe helyezzük mint a halhatatlanság magvát – szívünk telve van szomorúsággal, de egyszersmind örömteli reménnyel és mélységes hálával.

Ezek az érzések élnek szívünkben, Krisztusban szeretett Fivéreim és Nővéreim, akik jelen vagytok itt a Szent Péter téren, a környező utcákban és Róma város különböző helyein. A várost ezekben a napokban csöndes és imádkozó tömeg tölti meg. Mindannyiótokat szívből köszöntelek! A bíborosi kollégium nevében is köszöntöm az államfőket, a kormányfőket és a különböző országok küldöttségeit. Köszöntöm az érsekeket, püspököket, papokat, szerzeteseket és szerzetesnőket valamint az összes földrészről érkezett minden hívőt; különösképpen a fiatalokat, akiket II. János Pál pápa szeretett az Egyház jövőjének és reményének nevezni. Köszöntésem szava jusson el azokhoz is, akik a világ minden részén a rádió és televízió révén egyesülnek ezzel a közös imádsággal a szeretett Pápa temetésének szertartása alkalmából.

„Kövess engem!” – Karol Wojtyla fiatal diák kora óta lelkesedett az irodalomért, a színházért és a költészetért. Egy vegyszergyárban dolgozva, körülvéve és fenyegetve a náci terrortól, meghallotta az Úr hangját: „Kövess engem!” Ebben az egyedi környezetben kezdett filozófiai és teológiai könyveket olvasni, majd belépett a Sapieha bíboros által létrehozott földalatti szemináriumba, végül a háború után befejezhette tanulmányait a krakkói Jagelló Egyetem teológiai karán. Sokszor szólt papokhoz írt leveleiben és életrajzi könyveiben papságáról, amel yre 1946. november 1-én szentelték fel. Ezen szövegekben az Úr három mondásából kiindulva értelmezi papságát. Mindenekelőtt ebből: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16). A második a következő: „A jó pásztor életét adja juhaiért” (Jn 10,11). És végül: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9). Ebben a három mondatban látjuk Szentatyánk egész lelkét. Valóban elment mindenhová fáradhatatlanul, hogy gyümölcsöt hozzon, gyümölcsöt, amely megmarad. „Keljetek föl, menjünk!” – ez a címe utolsóelőtti könyvének. „Keljetek föl, menjünk!” – ezekkel a szavakkal ébresztett föl bennünket megfáradt hitünkből, a tegnapi és mai tanítványok álmosságából. „Keljetek föl, menjünk!” – mondja ma is. A Szentatya a legteljesebb értelemben pap volt, mert életét felajánlotta Istenért és juhaiért valamint az egész emberi családért, az Egyház mindennapos szolgálatának önajándékozása által és mindenekelőtt az elmúlt hónapok nehéz megpróbáltatásai által. Így valóban eggyé vált Krisztussal, a jó pásztorral, aki szereti juhait. És végül „maradjatok meg szeretetemben”: A Pápa, aki találkozni szeretett volna mindenkivel, aki képes volt megbocsátani és megnyitni szívét mindenki felé, ma is az Úrnak e szavaival mondja nekünk: Megmaradva Krisztus szeretetében megtanuljuk Krisztus iskolájában az igaz szeretet művészetét.

„Kövess engem!” 1958 júliusában Karol Wojtyla számára az Úr követésének új szakasza kezdődik. Karol szokása szerint kenus fiatalok egy csoportjával a mazúri tavakra utazott nyaralni és együtt lenni. Azonban egy levelet vitt magával, amely meghívta, hogy jelenjen meg a lengyel prímás, Wyszynski bíboros előtt, és kitalálhatta ennek a találkozásnak az okát: krakkói segédpüspökké történő kinevezését. Elhagyni az egyetemi tanárságot, elhagyni ezt a fiatalokkal való ösztönző közösséget, elhagyni a szellemi élet nagy porondját, amelynek célja az emberi teremtmény misztériumának megismerése és értelmezése, létünk keresztény értelmezésének mai világban történő felmutatása volt – mindez úgy tűnhetett számára, mint önmaga elvesztése, elveszteni mindazt, ami ennek a fiatal papnak emberi identitásává lett. „Kövess engem! ” – Karol Wojtyla elfogadta, az Egyház hívásában Krisztus hangját hallva meg. Így aztán megbizonyosodott róla, mennyire igaz az Úr szava: „Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti” (Lk 17,33). Pápánk – tudjuk mindannyian – soha nem akarta megmenteni életét, hogy azt megtartsa önmagának; oda akarta adni magát, fenntartás nélkül, egészen az utolsó pillanatig, Krisztusért és így értünk is. Éppen ezáltal tapasztalhatta meg, hogy mindaz, amit az Úr kez ébe helyezett, új módon tért vissza: a szó, a költészet, a levelek szeretete lelkipásztori küldetésének lényegi részévé vált, és új frissességet, aktualitást, vonzóerőt adott az Evangélium hirdetésének, éppen akkor, amikor ez az ellentmondás jele.

„Kövess engem!” – 1978 októberében Wojtyla bíboros újra hallotta az Úr hangját. Megújul a mai szentmise evangéliumában feljegyzett párbeszéd Péterrel: „Simon, János fia, szeretsz engem? Legeltesd juhaimat!” Az Úr kérdésére: Karol, szeretsz engem?, Krakkó érseke sz íve mélyéből válaszolt: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek”. Az Úr szeretete volt szeretett Szentatyánk fő ereje; aki látta őt imádkozni, aki hallotta őt prédikálni, tudja. És így, hála ennek a Krisztusba való belegyökerezésnek olyan terhet hordozott, amely túlnő a pusztán emberi erőkön: Krisztus nyájának, az egyetemes Egyháznak pásztora lenni. Nem ez az alkalmas pillanat, hogy ennek az olyannyira gazdag pápaságnak egyes elemeiről beszéljünk. Most csak a mai liturgia két szövegét szeretném felolvasni, amelyekben igehirdetésének központi elemei tűnnek fel. Az első olvasmányban Szent Péter – és Szent Péterrel a Pápa – azt mondja nekünk: „Valóban el kell ismernem, hogy az Isten nem személyválogató, mindenki kedves előtte, aki féli és az igazságosságot cselekszi, bármely nép fia is. A tanítást ugyan Izrael fiainak adta, amikor békét hirdetett Jézus Krisztus által. Ő mindenki Ura” (ApCsel 10,34-36). A második olvasmányban Szent Pál – és Szent Pállal elhunyt Pápánk – hangos szóval int bennünket: „ Ezért szeretett testvéreim, akik után vágyódom, örömöm és koronám: így álljatok helyt az Úrban, szeretteim!” (Fil 4,1).

„Kövess engem!” Amikor Jézus Péterre bízta juhait, egyszersmind megjövendölte vértanúhalálát. A szeretetről és az egyetemes pásztori küldetésről szóló párbeszéd eme záró és összefoglaló szavával az Úr egy másik párbeszédre utal, amelyre az Utolsó Vacsora keretében került sor. Itt Jézus azt mondta: „Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek”. Erre Péter megkérdezte: „Uram, hová mész?”. Jézus ezt válaszolta neki: „Ahová most én megyek, oda most nem jöhetsz velem; később azonban követni fogsz engem” (Jn 13,33.36). Jézus a vacsoráról a kereszthez, majd a feltámadáshoz megy – belép Húsvét misztériumába; Péter még nem követheti. Most – a feltámadás után – elérkezett ez a pillanat, ez a „később”. Legeltetve Krisztus nyáját, Péter belép a húsvéti misztériumba, a kereszt és a feltámadás felé indul. Az Úr ezekkel a szavakkal mondja, „… Amikor fiatal voltál, … oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod” (Jn 21,18). A Szentatya pápaságának első időszakában, még fiatalon és telve erővel, Krisztus vezetése alatt elment a föld végső határaiig. Azonban később egyre inkább a Krisztus szenvedéseivel való közösségbe lépett be, egyre inkább megértette ezen szavak igazságát: „Más övez fel téged…”. Ezért éppen a szenvedő Úrral való eme közösségben fáradhatatlanul és megújult intenzitással hirdette az Evangéliumot, a szeretet misztériumát, amely elmegy a legvégsőkig (vö. Jn 13,1).

Megtanította nekünk, hogy Húsvét misztériumát az isteni irgalmasság misztériumaként értelmezzük. Legutolsó könyvében írja: A rossznak szabott határ „végső soron nem más, mint az isteni irgalmasság”. A merényletről elgondolkodva ezt mondja: „Krisztus amikor mindannyiunkét szenvedett, új értelmet adott a szenvedésnek; egy új dimenzióba, új rendbe vezetve be azt: a szeretetébe… A szenvedés az, ami elégeti és elemészti a rosszat a szeretet lángjával, és még a bűnből is a jó egy sokalakú virágzását teszi lehetővé”. Ettől a szemlélettől lelkesítve szenvedett és szeretett a Pápa, közösségben Krisztussal, ezért volt szenvedésének és csöndjének üzenete annyira beszédes és termékeny.

Az isteni irgalmasság: a Szentatya az Istenan yában találta meg Isten irgalmasságának legtisztább visszfényét. Ő, aki kicsiny korában elvesztette édesanyját, annál inkább szerette az isteni Anyát. Hallotta a keresztre feszített Úr szavát, mintha személyesen hozzá szólt volna: „Íme, a te anyád!”. És úg y tett, ahogy a szeretett tanítvány: befogadta Máriát lényének legbensejébe (eisz ta idia: Jn 19,27) – Totus tuus. Teljesen a tied. Az anyától pedig megtanulta, hogy Krisztus szerint alakuljon.

Mindannyiunk számára felejthetetlen marad, ahogyan a Szentatya életének utolsó Húsvétvasárnapján, a szenvedés által megjelölve, még egyszer megjelent az Apostoli Palota ablakában, s utolsó alkalommal adta az Urbi et Orbi áldást. Biztosak lehetünk benne, hogy szeretett Pápánk most az Atya házának ablakában áll, lát és megáld bennünket. Igen, áldj meg bennünket, Szentatya. Kedves lelkedet az Istenanyára bízzuk, édesanyádra, aki minden nap vezetett téged, és most is vezetni fog téged Fiának, Urunknak Jézus Krisztusnak örök dicsőségébe. Ámen.