A Megváltás Misztériuma

részletek II. János Pál pápa "Emlékezet és Identitás" c. könyvéből

...Felmerül az igény arra, hogy teljesebb választ kapjunk a Megváltás természetére vonatkozó kérdésre. Mi a Megváltás a jó és a rossz közötti küzdelem összefüggésében, amely az emberi lét része?- olvashatjuk a fejezetet megnyitó kérdésben, amelyre a Szentatya a következő választ adja:

Olykor ezt a harcot a mérleg képéhez folyamodva ábrázolják. Amikor erre a jelképre utalunk, azt mondhatnánk, hogy Ist en, saját Fia keresztáldozatával a mérleg jó serpenyőjébe helyezte ezt a végtelen értékű vezekelést azért, hogy ez örökre érvényre juthasson. A „Megváltó” szó, amely a lengyelben így hangzik: Odkupiciel , az odkupić igére utal, amely annyit jelent, mint „visszavásárolni”. Ugyanez a helyzet egyébként a latin Redemptor szóval is, amelynek etimológiája a redimere (visszaszerezni) szóhoz kapcsolódik. Éppen ez a nyelvi analízis vihetne bennünket közelebb a Megváltás valóságának megértéséhez.

Ebben az elemzésben szorosan kapcsolódnak egymáshoz a megbocsátás és a megigazulás fogalmai is. Mindkét szó az Evangélium nyelvezetéhez tartozik. Krisztus megbocsátotta a b űnöket, erőteljesen hangsúlyozva azt a hatalmat, amellyel ehhez az ember Fia rendelkezett. Amikor egy bénát hoztak hozzá, mindenekelőtt így szólt: „Fiam, bocsánatot nyertek bűneid.” ( Mk 2,5) Majd hozzátette: „..kelj föl, fogd az ágyadat, és menj haza!” ( Mk 2,11) Ezáltal kifejezetten rávilágított arra, hogy a bűn nagyobb rossz a test megbénulásánál. És amikor a feltámadás után első alkalommal megjelent a Cenákulumban, ahol az Apostolok összegyűltek, megmutatta nekik átszúrt kezét és oldalát, majd rájuk lehelt és így szólt hozzájuk: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad” ( Jn 20,22-23)

Így nyilatkoztatta ki, hogy felruházza az Egyházat a bűnök megbocsátásának hatalmával, amellyel csak Isten rendelkezik. Ugyanakkor ismételten leszögezte, hogy a bűn a legnagyobb rossz, amitől az embert meg kell szabadítani, és egyben megmutatta, hogy az a képesség, amellyel ezt véghez lehet vinni, az egyházra van bízva Krisztus kínszenvedése és megváltó h alála által.

Szent Pál ugyanezt az igazságot még mélyebben fejezi ki a megigazulás fogalma révén. Az Apostol leveleiben – különösen azokban, amelyeket a Rómaiakhoz és a Galatákhoz írt – a megigazulás tana polémikus jelleget ölt magára. Pál, aki a farizeusok iskolájába járt, akik az Ószövetség tanulmányozásában mélyültek el, vitába száll azzal a meggyőződéssel, miszerint a megigazulás forrása a Törvény lenne. Valójában, állítja, az ember nem a Törvény által előírt tettek révén jut el a megigazulásra, különösen nem a rituális jellegű, sokrétű előírások megtartása révén, amelyeknek olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak. A megigazulás forrása a Krisztusba vetett hitben van. A keresztrefeszített Krisztus az, aki felmenti a bűnös embert vétke alól, minden alkalommal, amikor az ember, a Krisztus által végbevitt Megváltásba vetett hite erejében megbánja bűneit, megtér és visszatér Istenhez mint Atyjához. Így tehát a megigazulás fogalma is, bizonyos szempontból még mélyebb kifejezése mindannak, amit a Megváltás misztériuma magába foglal. Ahhoz, hogy Isten előtt megigazuljunk, nem elegendők az emberi erőfeszítések, szükség van arra, hogy megérintsen bennünket a kegyelem, amely Krisztus áldozatából fakad. Csak Krisztus önfeláldozása, keresztáldozata rendelkezik azzal a hatalommal, amely visszaadja az embernek az Isten előtti megigazulást.

Krisztus f eltámadása arra a tényre világít rá, hogy az emberi lény igazának csak az Isten által, a Megváltás misztériuma révén a történelembe helyezett jó mértéke felel meg maradéktalanul. A húsvéti misztérium így az Isten által teremtett világban élő ember létének végleges mértékévé válik. Isten ebben a misztériumban nem csak az eszkatológikus igazságot, az Evangélium teljességét, vagyis az Örömhírt nyilatkoztatta ki. Ebben a misztériumban tündököl egy fénysugár is, amely az egész emberi létet beragyogja evilági dim enziójában, és következésképpen visszatükröződik a teremtett világon. Krisztus, feltámadása révén, mondhatnánk „megigazulttá tette” a teremtés művét, különösen az ember teremtését, abban az értelemben, hogy kinyilatkoztatta a jó „helyes mértékét”, ahogy azt Isten az emberiség történelme elején kívánta. Ez a mérték nemcsak az, amelyet az Isten a teremtésben akart, és amelyet azután az ember a bűnnel megrontott; egy túláradó mérték, amelyben a kezdeti terv legmagasabb rendű kifejezésére jut (vö. Ter 3,14-15) Krisztusban az ember új életre kapott meghívást, a fiú életére a Fiúban, aki Isten dicsőségének tökéletes kifejezése: „ gloria Dei vivens homo – az Isten dicsősége az élő ember”.