Ternyák Csaba érsek,
a Papi Kongregáció titkára bemutatja a Szentatya papokhoz írt nagycsütörtöki levelét

A Szentatya Nagycsütörtöki levele az elmúlt időszak két nagy eu charisztikus témájú írásának a vonalába tartozik: a 2003-ban megjelent Ecclesia de Eucaristia k. enciklika, amely az Egyház és az Eucharisztia kapcsolatáról szólt, és a Mane nobiscum, Domine ke zdetű Apostoli levél, amely az Eucharisztia évének meghirdetését szolgálta. Az idei nagycsütörtöki levél, amelyet kongregációnk pénteken délben mutatott be a nemzetközi sajtónak, szintén az Eucharisztia témáját állítja a középpontba. Különlegessége ennek az írásnak, hogy a Gemelli klinikán írta alá a Szentatya, mégpedig úgy mint egy beteg a többi között, aki egyesíti saját szenvedéseit az Eucharisztiában Krisztus szenvedéseivel. Levelének célját is így határozza meg: a szenvedésnek ebben az eucharisztikus távlatában akar rávilágítani a papi lelkiség néhány aspektusára. Levele elvezet bennünket saját eucharisztikus lelkiségének magaslataira, a Krisztussal imádságban eltöltött hosszú órák lelki közösségébe.

Célja éppen az, hogy bevonja a világ papságát ebbe a közösségbe, hiszen a pap – lelki ember, az imádság embere, krisztusi ember. Ennek a levélnek éppen ez a dinamikája. Ez az, amit már az enciklikában is aláhúzott a pápa:

Jó Nála lenni, a keblére hajolni, mint a szeretett tanítvány (vö. Jn 13,25), érezni az ő szívének végtelen szeretetét. Ha a kereszténységnek a mi korunkban elsősorban,,az imádság művészetében'' kell különböznie másoktól, ugye érezzük sürgető szükségét, hogy hosszasabban elidőzzünk lelki társalgásban, csöndes imádásban, szeretetünket kifejezve a Legszentebb Szentségben jelenlévő Krisztusnál? Drága testvéreim, hányszor, de hányszor tapasztaltam ezt, és mindig erőt, vigasztalást és segítséget találtam!

A papokhoz intézett levél ezt a magatartást az átváltoztatás mozzanatára fókuszálja, amikor a papok saját magukat is felajánlják Krisztussal, és ugyanakkor mindig megújuló csodálattal merülnek el Krisztus valóságos jelenlétének misztériumában a szent színek alatt. Ez a csodálat fokozatosan növekszik a papok szívében, ha mintegy szokásukká válik, hogy az Eucharisztiát ugyanazzal az örömmel és buzgósággal végezzék, mint az első alkalommal, ahogy a Mane Nobiscum , Domine fogalmaz : « minden nap első misétek örömével és buzgóságával mutassátok be a szentmisét, és szívesen időzzetek imádságban a tabernákulum előtt.» (Mane nobiscum domine, 30).

A Szentatya az Eucharisztiának ebben az évében éppen arra akarja buzdítani a papságot, amit e három szóban lehetne összefoglalni : Celebráció, adoráció, kontempláció. Vagyis az Eucharisztia méltó bemutatása, az imádás és az elmélkedés . Amikor a Szentatya figyelmünk középpontjába helyezi ezeket a sze mpontokat, azért teszi, mert ő maga is megtapasztalta egész élete folyamán az Oltáriszentség előtti imádság termékenységét lelkipásztori szolgálatában. T udjuk, hogy milyen sok időt töltött imádságban krakkói és római magánkápolnájában . Ez a Kri sztussal eltöltött bensőséges kapcsolat egyben örömforrás és olyan tapasztalat, ami értelmet ad a papi életnek.

Mindez természetesen nem öncélú, hiszen a pap, csak mint az Eucharisztia embere, tudja igazán szolgálni a rá bízott hívek közösségét és elvezet ni őket is ebbe a krisztusi közösségbe. A Szentatya azt kéri a papoktól, hogy saját eucharisztikus tapasztalatuk által segítsék a híveket is az egyre elmélyültebb krisztus-kapcsolathoz. A hit, az imádság és az imádás összefüggésében tehát ennek a levélnek nagyon font os jelentősége van papságunk és híveink életében.

Nagycsütörtökön, amikor papságunk születésnapját ünnepeljük, amikor az Eucharisztia és a papság szentsége együtt született a Cenákulumban, az Utolsó Vacsora termében, azt kívánom paptestvéreimnek, hogy a Szentatya idei levelének olvasása és elmélkedése során találjanak igazi buzdítást papi életük elmélyítésére.