"Emlékezet és Identitás"
A rossznak szabott határ Európa történelmében

Az embernek néha az az érzése, hogy a rossz mindenható, hogy teljesen uralja a világot. Szentatya, Ön szerint létezik a rossz számára áthághatatlan határ?

Módomban állt személyesen megtapasztalni a „rossz ideológiáit ”. Olyan dologról van szó, amely kitörölhetetlenül megmarad emlékezetemben. Először volt a nácizmus. Már az is rettenetes volt, amit azokban az években látni lehetett. Ám ebben a kezdeti szakaszban a nácizmus számos aspektusa rejtve maradt. A rossz valós m érete, amely Európában tombolt, nem volt mindenki számára érzékelhető, még közülünk azoknak sem, akik pedig annak az örvénynek a közepében éltek. A rossz egy hatalmas kitörésébe süllyedve éltünk, és csak fokozatosan kezdtünk ráébredni annak valós voltára. A felelősek ugyanis sokmindent megtettek azért , hogy a világ elő l elrejtsék gonosz tetteiket. Mind a nácik, a háború alatt, mind később, Kelet-Európában, a kommunisták, megpróbálták takargatni a közvélemény előtt azt, amit tettek. Nyugat sokáig nem akarta elhinni a zsidók kiirtásának tényét . Csak később derült rá teljesen fény. Még Lengyelországban sem tudtunk mindent, amit a nácik tettek a lengyelekkel, sem azt, amit a szovjetek tettek a lengyel tisztekkel Katy ń ban, és a deportálások rendkívül szomorú történetei is csak részben voltak ismertek.

Később, amikor a háború már befejeződött, ezt gondoltam magamban: „Az Úr tizenkét évet adott a nácizmusnak, és tizenkét év után a rendszer összeomlott. Tehát ez volt a határ, amit ennek az őrületnek az Isteni Gondviselés szabott. Az igazság az, hogy nem pusztán őrület volt - hanem „bestialitás”, ahogy ezt Konstanty Michalski írta. De az Isteni Gondviselés csak 12 évet engedélyezett, hogy az a vadállati tombolás elszabadulhasson. Ha a kommunizmus ennél tovább élt, és h a még van rá lehetősége – gondoltam magamban, - hogy utólag tovább fejlődjön, akkor mindennek kell, hogy valami értelme legyen.

1945-ben, a háború befejezéskor, a kommunizmus nagyon szilárdnak és nagyon veszélyesnek tűnt, sokkal inkább, mint 1920-ban. Már akkor is világosan érezhető volt, hogy a kommunisták meg fogják hódítani Lengyelországot és tovább nyomulnak majd Nyugat-Európába, tervezve a világ meghódítását. A valóságban nem jutottak ilyen messzire. „A Visztula csodája” – vagyis Pi łsudski győzelme a Vörös Hadsereg ellen, arra késztette a szovjeteket, hogy lejebb adják követeléseiket. Azonban a második világháborúban, a nácizmus felett aratott győzelem után, a kommunisták ismét erősnek érezték magukat , és gátlástalanul hozzáláttak, hogy uralmuk alá hajtsák a világot, vagy legalábbis Európát. Ez k ezdetben a földrész érdekszférákra történő felosztásához vezetett, az 1945-ös jaltai konferencián született egyezmény értelmében. Ezt az egyezményt a kommunisták csak látszólag tartoták tiszteletben, a valóságban különféle módok on is megsértették, mindenekelőtt ideológiai megszállásukkal és politikai propagandájukkal nemcsak Európában, hanem a világ többi részén is. Számomra akkor rögtön világossá vált, hogy uralmuk sokkal tovább fog majd tartani, mint a nácizmusé. Milyen soká? Azt nehéz volt előre látni. Azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy az a rossz valamilyen formában szükséges lehet a világ és az emberek számára. Előfordul ugyanis az emberi lét egyes konkrét helyzeteiben, hogy a rossz valamilyen hasznos módon nyilvánul meg, amennyiben alkalmat teremt a jó számára. Johann Wolfgang von Goethe vajon nem úgy minősítette az ördögöt, mint „ein Teil von jener Kraft, / die stets das Böse will und stets das Gute schafft - azon erő egy része, amely örökkön a rossza t akarja s örökkön a jót teszi”? Ami Szent Pált illeti, így figyelmeztet ezzel kapcsolatban: „Ne győzzön rajtad a rossz, te győzd le jóval a rosszat.” Végső soron így, a rossz ösztönzésére egy nagyobb jó létbe hívásához jutunk el.

Ha itt most elidőztem azz al, hogy felfedjem a rossz terjedése ellen felemelt határt Európa történelmében, most azzal kell befejeznem, hogy ezt a határt maga a jó alkotja - az isteni és emberi jó, amelyek ugyanabban a történelemben nyilvánultak meg, az elmúlt évszázadban és évezredeken át. Mindazonáltal nem könnyen felejtjük el azt a rosszat, amelyet közvetlenül megtapasztaltunk. Azt csak megbocsátani lehet. És mit jelent megbocsátani, ha nem azt, hogy a jó felé fordulunk, amely nagyobb bármely rossznál? Ennek a jónak, végső fokon k izárólag Istenben van az alapja. Csak Isten ez a jó. A rosszat feltartóztató határ, amelyet Isten jelölt ki , belépett az emberi történelembe, különösen Európa történelmébe, Krisztus műve révén. Nem lehet tehát Krisztust elválasztani az emberi történelemtől. Éppen ezt mondtam első lengyelországi látogatásom során, Varsóban, a Győzelem terén. Akkor azt szögeztem le, hogy nem lehet elválasztani Krisztust nemzetem történelmétől. De el lehet Őt választani bármely más nemzet történelmétől? El lehet választani Őt Európa történelmétől? Hisz minden nemzet és az egész emberiség csakis Krisztusban „lépheti át a reménység küszöbét”!