Lúcia nővér utolsó szavaival is a Szentyáért imádkozott

Kondor Lajos verbita atya, a fatimai szentély lelkésze idézi föl Lúcia nővér utolsó szavait, amelyekkel II. János Pál pápáért fohászkodott Istenhez.

– Én is az égbe jutok? - kérdezte Lúcia 1917. május 13-án a Jelenéstõl.

– Igen - válaszolta a Szûzanya.

Lúcia 1907. március 28-án született Aljustrelben és március 30-án keresztelték a fatimai plébánia-templomban. Szülei António dos Santos és Mária Rosa voltak.

A hét gyermek, hat lány és egy fiú közül õ volt a legkisebb. Gyengédség vette körül és kedveskedtek neki. Hat éves korában járult az elsõ szentáldozáshoz. Mivel az otthoni körülmények megkövetelték, életét rögtön pásztorként kezdte. Unokatestvéreivel, Marto Ferenccel és Jácintával tartott szoros barátságot és 1917-ben õk is társultak hozzá a pásztorkodásban. Éppen a Szûzanya jelenéseinek éve volt ez. Õ az egyetlen, akinek ebben különleges helyzete volt, mivel a Jelenés csak vele beszélt.

Már a június 13-i jelenés alkalmával jelezte a Szûzanya, hogy Jácintát és Ferencet hamarosan viszi az égbe.

- Te azonban egy ideig még itt maradsz. Jézus téged akar felhasználni, hogy az emberek engem megismerjenek és szeressenek. Meg akarja alapítani a földön az én Szeplõtelen Szívem tiszteletét. Aki ezt elfogadja, annak megígérem az üdvösséget, és ezeket a lelkeket Isten úgy szereti, mint virágokat, amelyeket én állítok oda, hogy trónját díszítsék.

– Akkor én egyedül maradok?

– Ne csüggedj el! Soha nem hagylak el. Szeplõtelen Szívem lesz menedéked és Istenhez vezetõ utad.

A jelenések után Lúcia a «látnok» szerepében találta magát mindazokkal a veszélyekkel, amelyek ebbõl adódnak. Valaminek tehát történnie kellett vele. A visszaállított leiriai egyházmegye új püspökének egyik legelsõ dolga az õ nevelése volt.. 1921. június 17-én a Szent Dorottya nõvéreinek kollégiumába, Vilarba küldte anélkül, hogy személyi azonosságát ismerté volna. Ott kiváló erkölcsi és vallási nevelést kapott.

A kollégiumba való belépés óta az volt a kívánsága, hogy a szerzetesi életben Istennek szentelje magát. Nevelõi példája és a hála arra ösztönözték, hogy Szent Dorottya intézete mellett döntsön, 1928. október 3-án Tuyban (Spanyolország) tette le fogadalmát. 1946-ban visszajött Portugáliába és Fatimában azonosította a jelenési helyeket. Felébredt benne a visszavonultság és magány utáni régi vágy. XII.Piusz pápától meg is kapta azt a kegyet, hogy 1948. március 25-én belépjen Coimbrában a kármelita apácákhoz. Ott élt imádságban és vezeklésben haláláig, 2005. február 13-ig.

A legfontosabb írásait «Emlékezések»-nek nevezzük. Ezeket nem saját akaratából írta, hanem a leiriai püspök parancsára, aki egyuttal egyetlen lelki vezetõje volt. Az elsõ írásnak az volt a célja, hogy képet adjon Jácintáról. A jelenések története ehhez csak keretként szerepelt, amelyben felragyogott Jácinta alakja. De a következõ írásokban a Püspök kikért mindent Lúcia lelkébõl és ehhez a munkához Lúciának nem is volt szüksége másra, minthogy tekintetét emlékeire irányítsa. És micsoda emlékekre! Mert ahol Ferenc és Jácinta életérõl volt szó, ott saját életérõl és a jelenésekrõl is szó volt. Már nem egyszerû emlékként látta azokat, hanem jelenlévõ dologként, amely mintha tûzzel vésõdött volna lelkébe. Õ maga utal arra, hogy «ezek a dolgok annyira belevésõdtek lelkébe, hogy semmiképpen sem tudta õket elfeledni.» Ezért ezek az emlékezései inkább ismételt olvasása mindannak, ami lelke legmélyébe vésõdött. Inkább szemlélõdött, mint emlékezett és bensõleg leolvasott mindent.

A másik nagyon jelentõs munkája «A Fatimai Üzenet Felhívásai».Lelke mélyén õrizte, amit az Égtõl kapott és élte 87 éven keresztül Mária Szeplõtelen Szívének tiszteletét. Mély küldetési tudatban õrizte ezt az üzenetet, amelynek tanúja és részese volt. Amikor elárasztották az üzenet után érdeklõdõ kérdésekkel, mivel nem volt lehetõsége arra, hogy mindenkinek válaszoljon, kérte a Szentatyát, hogy írásban globálisan válaszolhasson a feltett kérdésekre. Tehát egy hosszú levélrõl van szó azokhoz, akik nyugtalanságukban kétségekkel, kérdésekkel és gondokkal fordultak hozzá.A legnagyobb hûséggel közölte velük, hogy mit kért az Ég Fatimában. Ezt az írását a Hittani Kongregáció is jóváhagyta.

2005 február 13-án délután 5 óra 25 perckor történt, hogyszelíden és jámboran becsukódtak a coimbrai kármeliták kolostorában azok a szemek, amelyek földünkön a Boldogságos Istenanya szemeibe tekinthettek. Bertone bíboros, genovai érsek, akit a Szentatya küldött, Portugália valamennyi püspöke és a hívõk meg nem szûnõ sora, imádságos és szeretetteljes lelkülettel vették körül a felravatorozott holttestet a nõvérek kolostorának templomában. 2005. február 15-én az ország minden intézménye megállt, hogy ennek a nagy személyiségnek megadja a végtiszteletet, aki az ima és a hit elrejtett erejével képes volt beférkõzni az emberek szívébe. Mindenki élni akarta a Coimbrai székesegyházban abban az órában a csendes rózsafüzér és az eukarisztia átható erejét, ahol a temetési mise volt és a kármelita kolostorban, ahol a fatimai események utolsó tanújának koporsólyát helyezték örök nyugalomra.

Lúcia nõvér ragyogó személyiség volt, tele örömmel és boldogsággal azért, hogy részese és közvetítõje lehetett a fatimai eseményeknek. Mindannyiunkért ennek az ügynek, Jézusnak és a Szûzanyának szentelte magát. Általa érkezett hozzánk a fatimai üzenet és megígérte, hogy Isten trónjánál sem feledkezik meg rólunk. Könyveiben, az õ örökségébõl kiérezzük lelkének rendkívüli közelségét Istenhez és Máriához. Az õ élete és boldog Ferenc és Jácinta élete, ahogy azt velünk közölte, legyen számunkra példa, hogyan kell teljesíteni a Szûzanya kéréseit.

Utolsó szavait 2005. február 8-án éjszaka hagyta ránk: «A Szentatyáért!... Szûzanyám!... Szûzanyám!... Angyalkák!... Jézus Szíve!... Jézus Szíve!... Megyünk, indulunk... az égbe... az Úr Jézussal.... a Szûzanyával... és a kis pásztorokkal!...»