Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Hamvazószerdával beléptünk a nagyböjti időszakba, az egyházi év egyik kiemelkedő fontosságú szakaszába. Nagyböjt első vasárnapján pedig Egyházanyánk régi hagyomány szerint Jézus megkísértésének történetét állítja szemeink elé, mintegy kijelölve ezzel nagyböjti lelki készületünk útvonalát, amely Húsvéthoz, a bűn és a halál fölötti diadalhoz vezet el bennünket.

Máté evangéliuma sajátos szempontok szerint beszéli el Jézus megkísértését. Megkeresztelkedése után a megváltót a Szentlélek viszi a pusztába, mégpedi g azért, hogy a sátán megkísértse – vagyis az evangelista kiemeli, hogy itt nem pusztán egy jelképes történetről van szó, hanem egy olyan valóságról, amely döntő fontosságú az Üdvtörténetben. A negyvennapi böjt végén jelentkező éhség, amelyet minden bizonnyal fáradtság is kísért, jelenti a Kísértő számára a lehetőséget arra, hogy felbukkanjon.

A negyven napos böjt, a pusztába való kivonulás egyértelműen Mózesre s Izrael Sínai hegyénél való megállására utal, különösen is Máté evangéliumában, amely Krisztusba n az Ószövetség, a próféciák, beteljesülését látja, s a zsidók felé ezt meg is próbálja a lehető legegyértelműbben felmutatni. Mózes negyven napig volt a hegyen, teljes böjtben, a nép pedig elbukott a kísértő előtt, megtagadta Istent, s bálványt, aranyborjút imádott. Az evangéliumban Jézus negyvennapos böjtje végén azonban győz a kísértőn, s elvetve a bálványt, hűséges marad Istenhez. Jele ez annak, hogy Jézus személyében az Újszövetség érkezik el, Jézus az új Mózes, aki kivezeti Isten népét, az Egyházat, h ogy a pusztán, vagyis a böjtön, a vezeklésen keresztül eljusson a megígért földre, Isten Országába.

Ha megfigyeljük Jézus egyes megkísértéseit, észrevehetjük, hogy a Kísértő az első két esetben arra hívja fel Jézust, hogy csodás módon bizonyítsa, ő az Iste n Fia: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré... vesd le magad...”. Ha most visszaemlékezünk Máté evangéliumának az egyházi év kezdete óta felhangzott részleteire, meglátjuk, hogy éppen ez a gondolat, Jézus az Isten Fia, mennyire fontos az evangelistának. Az egész születéstörténetet úgy meséli el, hogy a zsidó hitben jártas olvasó abból kiolvashassa: a Betlehemben megszületett gyermek Isten Fia. Amikor elbeszéli Jézus megkeresztelkedésének történetét, akkor szintén arra összpontos ítja figyelmét, amit az Atya mond mennyei szózatában: „Ez az én szeretetett fiam!”. Jézus létének, küldetésének lényege abban áll, hogy ő a Fiú – és a Kísértő éppen ezen a ponton, ebben az öntudatában próbálja őt magához ragadni.

Jézus a Szentírás szavaiva l kerüli ki őt, mire maga a Kísértő is a Szentírást kezdi idézni, hogy megingassa őt. Azonban a Megváltó kitart – de miért, mi okból is? Miben áll az ő istenfiúságának lényege? Abban, hogy megteszi, beteljesíti azt, ami igazságos – vagyis mindvégig hűséges marad Istenhez, aláveti magát az Ő akaratának, életében az Őáltala kijelölt utat követi. Mindeközben végig tudatában marad annak, hogy az igazságosság másik oldala, Isten igazságossága is beteljesedik: vagyis az Atya is hűséges marad a Fiúhoz. Ezt a kölcsönösséget, az Atya gondoskodását és hűségét valamint a Fiú engedelmességét akarja a Kísértő megbontani. De a Megváltó ellenáll: új Ádám lesz, szemben a régivel, aki engedte, hogy a bűn által felbomoljon Isten és ember kölcsönös szeretetkapcsolata az igazságosságban. Új Mózes lesz, akinek a népe őt követve, a böjt pusztai útján eljut a megígért országba, miközben engedelmes marad a hűséges Istennek.

Máté evangéliumi szakaszának utolsó mondata egy olyan képet mutat fel, amely a többi evang éliumban nincs így jelen. „Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki”. A kép igen sokat mondó. Jézus kitart, ellenáll, mindvégig az Atya iránti hűség és engedelmesség vezeti őt. Ezért a Kísértő visszavonul, magára hagyja őt. Ebben a pillanatban azonban maga Isten válaszol Jézus kitartására, hűségére: angyalok érkeznek, és szolgálnak Jézusnak. A kísértés hegye egyszerre a Paradicsom hegyévé változik – ezt a motívumot több írásban, például Hénok könyvében is fellelhetjük. A kísértés pusztája az Éden kertje lesz, ahol az éhségében megkísértettet Isten angyalai táplálják. Az Atya megmutatja, hogy a kísértésben mutatott hűség nem csak az embernek, de Istennek is sajátja.

Nagyböjt kezdetén ezek a gondolatok utat mutatnak nekünk. Az elkö vetkező hetek lehetőséget adnak számunkra, hogy a magunk pusztai magányában szembesüljünk a Kísértővel. Jézust azzal kísértette meg a sátán, hogy istenfiúságát kérdőjelezte meg. Azonban a Megváltó épp azáltal őrizte meg fiúságát, hogy nem engedett neki – hogy mennyire így van ez, azt az Atya válasza, az angyalok küldése mutatja. A böjt, a Kísértővel való szembesülés és harc számunkra is ezt a kihívást jelenti: vagyok-e, leszek-e Isten gyermeke? Tudok-e abban az igazságosságban, vagyis az Atyának való engede lmességben megmaradni, amely Jézus istenfiúságának lényege volt? Ezen a ponton arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy teljes emberségünkkel kell válaszolnunk, s a böjt erre ad lehetőséget: egész emberségünket harcba vinni Istenért – és végső soron önmagunkért. Ahogy hibás a böjtben csak külső étkezési előírások sorát látni, úgy téves az a sokszor hangoztatott felfogás is, hogy elég „lélekben”, egy-két lelki lemondással böjtölni. Egész emberségünké a böjt – testünké és lelkünké. Teljes emberségünknek kell le mondani, böjtölni, küzdeni és kitartani ebben az időszakban. Csak így lesz nagyböjt valóban kegyelmi időszak – de ha vállalkozunk erre a nehéz útra, megtapasztaljuk azt is, hogy Isten a böjtben is velünk van, hűségesen és szeretettel, s mi is megtapasztalj uk majd azt, amit Jézus a maga böjtje és megkísértése végén: „íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki”.