Török Csaba atya elmélkedése a vasárnapi evangéliumról

Milyen lenne a só, aminek nincs íze, milyen lenne a fény, amely nem világít?

Az évközi ötödik vasárnapon folytatódik a hegyi beszéd. Miután Jézus ajkáról, a köréje gyűltekhez intézve szavait, felhangzottak a nyolc boldogság szavai, mintegy irányt, alapvető magatartást jelölve ki a tanítvány, a krisztushívő számára, most két hasonlattal él a Mester, hogy követői még teljesebben megértsék kiválasztottságuk, meghívottságuk értékét, nemességét – amely egyszersmind küldetést, feladatot is jelent embertársaik javára, üdvéért.

A két hasonlat igen egyértelmű, talán éppen azért, mert a legegyszerűbb nyelvezettel, képekkel élnek: a só és a fény minden emberi élet alapvető része – egyik nélkül sem tud az ember élni. Mindkettőnek egyértelmű a célja, a felhasználása: egy kisgyermek is tudja, mire való a só és a fény. Jézus azonban hirtelen egy dr ámai fordulatot vezet be: milyen lenne a só, aminek nincs íze? Milyen lenne a fény, amely nem világítja meg a házat? Mindannyian elgondolkodhatunk: mi történne, ha konyhánkban a sótartóban hirtelen egy ízetlen por lenne, amellyel nem tudjuk ételünket megízesíteni? Mi történne, ha szobánkba lépve felkapcsoljuk a villanyt, az fel is gyullad, de mégis minden teljes sötétségben marad? Abszurd, groteszk képek ezek, amelyek azon alapulnak, hogy Jézus önmagukkal hozza a dolgokat ellentmondásba. A só lényege az ízesítés és tartósítás – de ha már nem ízesít, és nem tartósít, só-e az még, van-e még annak értelme? A fény lényege a világítás – de egy mindent sötétben hagyó fény, egy nem világító mécses értelmetlen és hiábavaló.

A példabeszéd tehát erre utal: a krisztuskö vető sem kerülhet önnön magával, lényegével ellentmondásba. Mi hát ez a lényeg? Hogyan tudunk ízt adni a világnak, előtte világosodni ? A példabeszédet a nyolc boldogság előzi meg, amelynek kerete Isten Országának gondolata (Mt 5,3.10), s a vasárnapi evangélium példabeszédei után következő szakaszban is újra erre emlékeztet Jézus: „ ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába” (Mt 5,20). A keresztény élet lényege Isten Országa ígéretének keretébe van belefoglalva – az Országéba, ahová el kell jutnunk, amelyre hitünknek s abból fakadó tetteinknek irányulniuk kell. Nem csak azért kell a kereszténynek a nyolc boldogság szellemében élnie, mert ez így a legjobb és leghelyesebb, hanem azért, mert ezáltal sója és fénye lesz a világnak, Isten Országa szolgálatában. A keresztény hivatása tanúságtétel a világban: „a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat ” (Mt 5,16). A keresztény valójában jel, amely Istenre mutat, tanú, a szó eredeti értelmében – a harmadik fél, személy, aki közvetít, köztes helyzetben áll a két kommunikáló, Isten és az ember között. Ha só vagyunk, akkor nem mi vagyunk magunkban a fontosak, hanem az, hogy a minket használó ember megtalálja az ízt. Ha fény vagyunk, akkor az értelmünk nem abban áll, hogy önmagunknak világítsunk, hanem abban, hogy fényünknél mások eljussanak Isten dicsőítésére. Krisztus azért jött, hogy hirdesse az Isten Országát (vö. Mt 4,17) és tanúságot tegyen az igazságról (vö. Jn 18,37) – ezt az ízt, fényt kell továbbadnunk, magunknak is az ízt terjesztő sóvá, a fényt továbbadó méccsé kell lennünk, abban a tudatban, hogy így Isten Országa ügyének szolgálatában állunk, s tanúként, harmadikként közreműködhetünk Isten és ember találkozásában.

Ez a feladat természetesen igen nehéz, különösen napjainkban. Jézus evangéliumi példabeszédének korában még állt a hasonlat: „ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban ” (Mt 5,15). A család egy tagja meggyújtott egy kis világot, s az az egyszobás házban, egyetlen légterű közös épületben minden jelenlévőnek világo t adott. Ma azonban az emberek elbújnak falaik, kis szobáik és kamráik labirintusába. Ma már nem csak hogy egy szobában nem vagyunk együtt, mint családközösség, de már sokszor egyedül rendelkezünk sok hely fölött, amelyeket számtalan lámpával, fénnyel kell megvilágítanunk. Egy mécses már egyedül magunknak nem elég, nemhogy az egész családnak, „mindenkinek” (Mt 5,15).

Ez a felszíni változás azonban jelzi az ember lelkében, szívében lezajlott változást is. Nem csak lakásunk falai rejtenek el bennünket még csal ádtagjaink elől is, de titkaink, a közös hit, a közös meggyőződések, hagyományok, ünnepek, értékrendszerek elvesztése is. Mindenkinek megvan a maga számos kis kamrája, lelki privátszférája, ahová elzárkózik, ahová visszavonul, amelyet nem oszt meg mással. Mennyire erőtlen ma egy mécses – mennyire nehezen hatol át a megosztottság, az önközpontú elvonulás, bezárkózás falain Jézus egyetlen szava, egyetlen Örömhíre. Hiába lenne elegendő ahhoz, hogy az egész világot beragyogja, az emberi falak meggátolják ebben. Mi pedig sokszor ülünk magányunk, érzelmi és lelkis szárazságból épült szobácskáink börtönében, s a vastag falakon még akkor sem tör át a fény, ha a szomszéd szobában már ragyogó világosság van. Ha elveszítjük egymást, ha elvonulunk egymástól, a fény is nehezebben ér el bennünket. Ha bezárkózunk, ha a közösséggel szemben „privatizáljuk” életünket, akkor valójában csak elbújunk.

Régen egy mécses egy egész családot bevilágított – ma már ugyanehhez tucatnyi villany égő kell. Régen a keresztények tanúságtevő szerepe egy csoport szívében felragyogva csodálatos hatással alakította át az egész közösséget, egy-egy szent példája emberek százai előtt ragyogtatta fel Isten Örömhírét – ma milyen nehéz is ez! Elér a fény, itt-ott bevilágít magányos szobáink egyikébe-másikába, de végül mindig vissza tudunk vonulni, mint a csiga egy olyan szobába, egy olyan fal mögé, amely már nem ereszti be a fényt. De a fénynek mindenhova el kell jutnia, s ha ez ma nehéznek tűnik, az annyit jel ent, hogy nekünk kell még nagyobb fénnyel, még nagyobb odaadással világítani. Ha régen elég is volt sokszor egy mécses, és ma már sajnos több kell, ez nem azt jelenti, hogy az emberek vagy a világ rossz, hanem azt, hogy hivatásunk új utakra indít, krisztusi hitünk új módon kötelez el bennünket.