Karácsonyi elmélkedés
Szokol György jezsuita tanuló rendtag gondolatai

Az adventi várakozás végéhez érve a karácsonyi előkészületek gyorsan elérik maximális intenzitásukat. Szorgoskodunk, hogy az ünnepre minden időben elkészüljön, és minden rendben álljon. Szentestén a közelgő ajándékozás izgalma és öröme talán kipirosítja arcunkat, de az évről évre ismétlődő ünneplés veszélye, a rutin, a gépiesség, a fásultság is belopózhat otthonunkba és szívünkbe. Könnyen felületessé válhatunk, ha engedjük, hogy a cselekvés teljesen kisajátítsa fig yelmünket. Így talán átsiklunk az ünnep igazi értelmén és jelentésén. Nem halljuk meg üzenetét, nem kerülünk kapcsolatba az igazán lényegessel.

Jó ellenszer erre, ha ki-ki pár percnyi visszavonulást és nyugalmat biztosít magának. Szakítsuk meg röviden a sürgést-forgást, felejtsük el egy pillanatra az ajándékokat, és egy pislákoló gyertya fényénél engedjük, hogy a csendben megszólítson karácsony misztériuma. Mert karácsony – a megtestesült Isten születésének ünnepe – misztérium. Úgy is mondhatjuk, hogy botrány, akárcs ak a jézusi történéssorozat másik végén éktelenkedő keresztfa. Rögtön fölkapjuk a fejünket. Sokkoló lehet a gondolat, mert véges értelmünk számára felfoghatatlan. Elfogadhatatlannak tűnhet, hogy az örök és történelmen kívüli Isten emberré lesz, belép a tér-idő koordinátái közé, magára véve az emberi egzisztencia korlátjait. Pedig pontosan ezt ünnepeljük karácsonykor. A végtelen és a véges találkozáspontjánál állunk, és értelmünk könnyen ellenkezésbe merülhet, hiszen nem látjuk át, hogy a halhatatlan szellem és a múlandónak tapasztalt anyag közt hogyan lehetséges az átjárás.

A kérdésfeltevés, mely értelmünket éri, a hitünk számára kihívássá változhat. Amikor a racionalitás eléri birodalmának láthatárát, a tér megnyílik a hit számára. Amit értelmünkkel nem tudunk megragadni, azt a hittel talán meg lehet közelíteni.

Az evangélium tanúsága szerint, már maguknak a korabeli zsidóknak komoly gondjaik voltak Jézus messiási identitásával. Szkeptikusan méregették alakját, mert saját képzeletük szerint tisztában voltak eredetének részleteivel, ismerték a szüleit, ismerték a múltját. Jézus személyében csak az ember állt előttük, aki bár csodás tetteket vitt végbe, mégis csupán egy halandó volt, hús-vér ember, olyan, mint akármelyikük.

A karácsonyi ünnepkör még jobban kiélezi ezeket az ellentmondásokat. Mert azt mondja el nekünk, hogy Jézus nem valami szuperman -ként jött közénk. Nem, az erős és hatalmas Isten Jézusban kicsivé, gyengévé és sebezhetővé tette önmagát. Mindannyian ismerjük, hogy az Új Élet mennyire tehetetlen és kiszolgáltatott. És arról is van tapasztalatunk, hogy mennyi erő rejtőzik a parányi újszülöttben, és hogy ez az energia az idők folyamán hogyan bontakozik ki a növekvő emberben. Ez a kettősség (erőtlenség és erő, korlátok és a korlátok szüntelen fölülmúlása) egyszerre beszél Istenről és az emberről. Jézusban az Isten önmagát közli számunkra. A Láthatatlan megmutatja magát, valamit felad önmagából az ember kedvéért, hogy az megtapinthassa, megszólíthassa, lábaihoz ülhessen és hallgathassa. Ugyanakkor Jézusban az Isten az emberről is beszél. Úgy is mondhatjuk ezt, hogy Jézusra nézve megtudhatjuk, hogy valójában milyen az igazi ember és ki az ember. Megtudhatjuk, hogy utunk, hivatásunk és rendeltetésünk az Isten. A vándorlásnak két része van: Jézus közénk jött, hogy mi Istenhez juthassunk. Ezért a szegényes jászol értékes jel. Annak a nagyszerű jele, hogy az Isten figyel az emberre; annak érzékelhető jele, hogy az Isten törődik velünk, akarja és keresi a kapcsolatot velünk, látható, tapintható formában jelenik meg, érthető módon szól hozzánk. Olyan lesz, mint mi, hogy mi olyanok lehessünk, mint Ő. Gyógyítás ez. A magányos, az elidegenedett, az elbizonytalanodott, a szenvedő embert gyógyítja az Ige megtestesülése. Annyi gyötrelem és baj van még mindig világszerte. A megszületett Új Élet azt mondja el, hogy a Teremtő akarja a teremtett világot, igenli azt bármilyen állapotban. Ugyanakkor, a betlehemi történések arról is tanúskodnak, hogy Isten nem kívülről jön, nem fölülről ereszkedik le az emberhez, fölényesen vagy lehengerlően, hanem a világ kellős közepéből közeledik és hív bennünket. Az emberré lett Jézusban, a testté lett Igében az egész világegyetem megszentelődik. Mélységes átalakulás kezdődött el. A karácsonyi misztérium által az ember valamit megsejthet az anyag és a teremtett világ természetfeletti értékéből.

Az átváltozás viszont nem csupán személytelen, kozmikus szinten zajlik. Ami mintegy 2000 évvel ezelőtt történt Betlehemben, szüntelenül megismétlődik az ember szívében is. Amikor nem csupán szóval de tetteimmel szeretek, megszületik bennem az Új Élet, és növekszik köztünk az Isten országa. Amikor minden számítástól mentesen, teljesen önzetlenül ajándékozok, Jézushoz hasonlóan kiüresedek, és a szabad „helyet”, mely így bennem keletkezett, az Isten saját otthonául választja. Amikor feltétel nélküli és ingyenes az odaadásom, megtestesül bennem a Végtelen Szeretet egy kis darabkája, és a környezetem részesedhet belőle. Minden ilyen részesedés által csökken a különbség Isten és ember között, és kisebbedik a távolság a Teremtő és a teremtés között, mígnem „Isten lesz minden mindenben.”

Aki nem a puszta fogalmak és elvek világában éli meg, hanem valóban megtestesült formában, vagyis tettekben mutatja meg a szeretetet, az a közénk jött Megváltót hordozza magában, és elmondhatja: „én vagyok a leggazdagabb ember, mert bennem van az Isten.” Így megértjük, hogy már a puszta név is, az Új Élet neve, jó hír. Emmanuel, azaz velünk az Isten. Nem valahol fent, nem lent, nem távol, nem a múltban és nem a jövőben, hanem velünk. Itt és most. Velünk az Isten. Erről szól karácsony. Aki ezt megsejti, az már nem tanokba kapaszkodik, nem istenképeket szeret, hanem az élő és jelen lévő Istennel áll kapcsolatban, Általa, Vele és Benne él, amint Jézus élt a világban.