Általános pápai kihallgatás október 16-án

Kora őszi meleg és napsütés fogadta azt a tizenötezer zarándokot, aki a Szent Péter-téren gyűlt össze, hogy részt vegyen az általános pápai kihallgatáson. A Szentatya mielőtt megérkezett volna a térre, megáldotta azt a szobrot, amely a spanyol, Jézusról nevezett Szent Teréz nővért ábrázolja, a Magányos Időseket segítő Kis Nővérek Kongregációjaalapítónőjét. Az öt méter magas és 55 tonna súlyú márványszobor Alessandro Romano alkotása, amelyet a Szent Péter-bazilika egyik külső falfülkéjében helyeznek majd el azon a részen, ahol az elmúlt években már több, rendalapító szentet ábrázoló szobor nyerte el helyét. Az eseményen részt vett többek között Agustín García Gasco, Valencia érseke, valamint a valenciai autonóm közösség államfője, Francisco Camps. Itt emlékeztetünk rá, hogy Jézusról nevezettSzent Teréz a XIX. század második felében élt. 1958-ban XII. Piusz pápa emelte őt az oltár dicsőségére, majd 1974-ben VI. Pál pápa avatta szentté, aki úgy emlékezett meg Szent Terézről, mint aki életét a szegénységben élő idős emberek segítésének szentelte.

Az általános kihallgatás során II. János Pál pápa folytatta katekézisét a vesperás liturgiájáról. Ez alkalommal gondolatait a 48. zsoltárhoz fűzte, amely a mulandó gazdagságról szól. A két témakörre osztható imának most az első részét elemezte, amely egy gondokkal teli élethelyzetből indul ki. Az igaz hívőnek a baj, a szomorúság napjaival kell szembenéznie, mivel az ellenség gonoszsága veszi körül, aki nagy gazdagságával kérkedik.

Az igazember végkövetkeztetése, mint egyfajta közmondás a zsoltárt záró szavakban ismét visszatér: „Az ember, ha nincs benne belátás, akármilyen gazdag, olyan, mint az állat, amelyre pusztulás vár”. A nagy gazdagság tehát nem előny, a zsoltáros inkább a szegénységet, de az Istennel való egységet választja.

A közmondásban mintegy visszhangra találnak a bibliai bölcs, a Prédikátorszavai, miszerint minden élőlény sorsa látszólag egyforma: halálra van ítélve, ezért hiába való a földi dolgokhoz való féktelen ragaszkodás. „Mezítelenül született, s úgy megy el innét, amint jött: abból, amit fáradsággal szerzett, semmi sem marad a kezében.” „Mert hiszen az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz a sors. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindkettő ugyanarra a helyre jut”. Ostoba az az ember, aki azt hiszi, hogy elkerülheti a halált, ha anyagi javak felhalmozásán fáradozik. A zsoltáros értetlenül áll ezzel a szinte állati tulajdonsággal szemben.

A földi dolgok múlandóságának témája jelen van minden kultúrában és lelkiségben, véglegesen Jézus foglalja össze lényegét, amikor kijelenti: „Vigyázzatok, őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete”. Ezután Jézus példabeszédében arról a gazdagról szól, aki egész életén át vagyont gyűjt, nem gondolva arra, hogy a halál leselkedik rá, és még az éjjel véget ér földi élete, számon kérikrajta lelkét.

A 48. zsoltár első részének középpontjában ez az illúzió áll, amely a gazdag ember szívét hatalmába keríti. Meggyőződése, hogy még a halált is megvásárolhatja, csakúgy, mint a föld anyagi javait, a sikert, a társadalmi és politikai előmenetelt, mások büntetlen letiprását, a kényelmet, az élvezeteket. A zsoltáros azonban esztelennek nevezi ezt az életfelfogást, hiszen „önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat. Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha, hogy örökké éljen, s a sírt ne lássa”. A gazdag ember, aki hatalmas vagyonába kapaszkodik, azt hiszi, hogy ahalál felett is uralkodhat, mint ahogy mindenkit megvásárolt pénzével. De akármilyen nagy is az az összeg, amelyet a halálnak kínál fel, végső sorsa elkerülhetetlen. Ő is ugyanúgy, mint minden férfi és nő, gazdag vagy szegény, bölcs, vagy oktalan, a sír felé halad, a sír lesz háza mindörökké, mintahogy ez volt a sorsa már előzőleg is a hatalmasoknak. Kincseik idegeneké lesznek, nem vihetik magukkal annyira imádott és bálványozott aranyukat, vagyonukat.

Jézus ezt a nyugtalanító kérdést teszi fel tanítványainak: „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelke kárt szenved?” Semmit sem adhat cserébe, mivel az élet Isten ajándéka, akinek „kezében van minden élőlény párája és éltető lelke az emberi testnek”.

Az egyházatyák közül figyelemre méltó Szent Ambrus, Milánó püspöke kommentárja, amelyet ehhez a zsoltárhoz fűzött: „Felismerjük az üdvözítő Úr hangját, aki arra szólítja fel az egyház népeit, hogy mondjanak ellent a bűnnek, kövessék az igazságot,és felismerjék a hit előnyeit. Az emberi nemzedékek szívét a kígyó mérge szennyezte be, és az emberi lelkiismeretnem tudott elszakadni a bűn rabságától. Ezért az Úr, saját kezdeményezésére, bűnbánatot kínál fel végtelen irgalmában, hogy a bűnös ne féljen, hanem örömmel ajánlja fel szolgálatait a Jóistennek, aki megbocsátja a bűnöket, és jutalmazza az erényeket. Mint orvos jön el, hogy begyógyítsa fájdalmas sebeinket. Minden népet a bölcsesség és az ismeret forrásához hív, mindenki számára megígéri a megváltást, hogy senki ne éljen szorongásban, kétségbeesésben” – fejezte be Szent Ambrus szavaival szerda délelőtti katekézisét II. János Pál pápa.

A Szentatya ezután köszöntötte a zarándokok ezreit, többek közt francia, angol, német, spanyol, portugál, lengyel, horvát, cseh, szlovák és olasz nyelven. A Szentatya külön üdvözölte a német zarándokok között a fuldai egyházmegyéből érkezett híveket, akik Szent Bonifác, a németek apostola jubileuma alkalmából látogattak el az Örök Városba. A fiatalokhoz, betegekhez és ifjú házasokhoz fordulva a Pápa azért fohászkodott, hogy a Szent Rózsafüzér napi áhítatos elimádkozása segítse őket egyre inkább elmélyülni Jézus Krisztus, az ember megváltójának misztériumában, és egyben megtapasztalni Mária anyai gyengédségét.