II.János Pál pápa beszéde az általános kihallgatáson, szeptember elsején

A Szentatya folytatva elmélkedés sorozatát, most 29. alkalommal érintette az imaórák liturgiájának témáját. Ezúttal a vesperások alkalmával imádkozott 113.b zsoltárt elemezte. Az Úr dicsőségét hirdető bevezető szavak után a választott nép úgy mutatja be Istenét, mint mindenható Teremtőt. „Istenünk az égben és a földön, mindent végbevitt, amit csak akart.”

Az Izrael által imádott igaz Isten ellenképe a bálványimádás, amely minden időben és minden helyen állandó kísértést jelent az egész emberiség számára. A bálvány hideg szobor, emberi kéz munkája. A zsoltáros gúnnyal írja le a bálványok teljesen fölösleges testrészeit: van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak, ugyanígy orruk nem érez, kezük nem markol, lábuk nem mozdul, torkuk pedig néma. „Ilyenek azok is, aki csinálták őket és mindnyájan, akik bennük bíznak” – hangzik a zsoltáros elmarasztaló ítélete. Mindazok, akik a gazdagság, a hatalom és a siker bálványát imádják, elveszítik emberi méltóságágukat. Izajás próféta erről így ír: „A bálványkészítők mindig semmik. Tetszetős alkotásaik is haszontalanok. Akik ilyeneket szolgálnak nem látnak és nem értenek, ezért szégyent vallanak.”

Velük ellentétben, akik azÚrba helyezik bizodalmukat, tudják, hogy az élő Isten az ő „gyámoluk” és védőpajzsuk.” Az Úrban bizakodók között van „Izrael háza”, azaz az egész nép, a közösség, amely összegyűlik imádságra a templomban. „Áron háza”, azaz a papság, Isten szavának hirdetője és őrzője és az istentisztelet vezetője. A zsoltár végül megemlékezik az Isten félőkről is, akiket igazi és kitartó híveknek nevez. Hozzájuk tartoznak azok a pogányok is, akik a babiloni fogság után őszinte és kereső szívvel közelednek Izrael hitéhez. Ilyen lesz pl. a Péter által keresztény hitre tért Kornéliusz nevű római százados, akiről az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk.

Erre a fent említett három embercsoportra száll le Isten áldása: „Isten áldja meg Izrael házát, Áldja meg Árán házát és Áldja meg azokat, akik félik Istent.”

A Szentatya katekézisét a IV. században élt Nisszai Szent Gergely, keleti egyházatya szavaival zárta, aki az Énekek énekéről szóló homíliájában a 113.B zsoltárra utal, amikor leírja az emberiség átmenetét a bálványimádás teléből az üdvösség tavaszába. Az emberi természet a bálványimádás miatt keménnyé vált, mint a kőszikla. Ám az Igazságosság Napja felkél e szörnyű tél felett, sugaraival megolvasztja a jeget és mindazt, ami alatta van. Így az ember, amely a jég munkája miatt kőből volt, a Lélek és a Logos - az ige, a szó – fénysugara és melege által ismét az örök életre szökellő vízforrássá válik.