Péter eltelt Szentlélekkel…- Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára

Húsvét negyedik vasárnapján is az Apostolok cselekedeteiből olvasunk. Csoda történt – meggyógyult egy hosszú ideje beteg ember, aki a templom kapuja előtt bénán feküdt, s most ugrálva ad hálát Istennek. Csoda történt – Péter, a tanulatlan, írástudatlan galileai halász, Péter, aki háromszor megtagadta Jézust az utolsó estén, ez a Péter most ott áll a főtanács előtt Jeruzsálemben, népének legnagyobb tekintélyei és vezetői előtt, és a lehető legegyszerűbben és legvilágosabban tanúságot tesz Jézus feltámadása és hatalma mellett.

Lukács azt mondja, Péter eltelt a Szentlélekkel. Érdekes, mennyire szívesen használja ezt a képes kifejezést, hogy valakit eltölt valami. Néhány alkalommal arról van szó, hogy betelt az idő, itt az ideje valaminek, vagy hogy tele volt a háló halakkal, legtöbbször azonban az ember egyfajta belső állapotára céloz. Van az emberben egyfajta belső hely, talán a szív mélye, az a titokzatos forrás, amelyből fakadhat harag és düh, délelem vagy zűrzavar, megdöbbenés vagy indulat, de megtöltheti azt a belső „helyet” Szentlélek is, ahogy Pétert és társait olyan gyakran a Cselekedetek szerint. A Lélek, az Ószövetségben leginkább valamiféle viharhoz hasonlóan, megmozdít, erőt ad. Csodát tesz előbb Péterben, s talán majd azokban is, akik vele találkoznak, akik a szavát hallgatják.

Péter először méltatlankodik, a legegyszerűbb igazsággal szembesít: azért állunk ítélőszék előtt, mert jót tettünk egy beteggel, aki egészségesen áll előttetek? „Sok jót tettem veletek, melyik jótettemért akartok megkövezni?” – kérdezte valaha Jézus (vö. Jn 10,32). A neki tulajdonított első levélben Péter mintha erről a tapasztalatról is írna a szolgáknak, igaz, akkor más hangulattal: „Jobb, ha igazságtalanul szenvedtek…” (vö. 1Pt 2,20) Péter mondatában az igazságosság rendje mutatkozik meg: a jóért jó jár. Jézus vágya volt, hogy arról ismerjék meg tanítványait, szeretettel vannak egymás iránt, sőt, cselekedjék azt a nagyobb igazságot, amely jót tesz mindenkivel.

Ez képtelenség! – folytatnánk Péter gondolatát. A jóért, a szeretetért senkit nem lehet büntetni! Péter is folytatja, és most hivatkozik Jézusra, akinek nevében csoda történt. Szavaiban két mozzanat jelenik meg: az első bibliai kép a szikláról, amely egyesek számára az élet alapja, támasz és forrás, becses szegletkő, másoknak viszont a botlás köve, kemény valóság, amely megdöbbent, sőt szétzúz. Ez a kép, amely Izajás próféciájából (Iz 8,14; 28,16), illetve még közvetlenebbül a szabadulást hirdető, húsvétinak is mondott 118. (117.) zsoltárból való, szintén visszatér Péter első levelében (vö. 1Pt 2,7-8). Péter, a szikla, tudja, miről beszél.

A második, s ez lesz Péter szavainak csúcspontja, a hitvallás pillanata: “Nincsen üdvösség senki másban, és nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” A név azért adatik, hogy segítségül hívjuk, hogy megvalljuk, hogy az összetartozásunkat kifejezzük vele. “Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom majd Atyám előtt” – mondta Jézus (vö. Mt 10,32-33). Ez az ítélőszék, amely előtt Péter áll, nem a végső. Az üdvösség, a megmenekülés már látható a gyenge ember gyógyulásában, érezhető Péter bátor és okos szavaiban, a közösség helytállásában, de teljessége a végső ítéletben lesz nyilvánvaló. Péter nem másokat zár ki az üdvösségből, de megvallja annak egyedüli forrását.

Sokféle módon képzelhető el az egyház életének teljessége. Benne van a gyógyítás pillanata, a gyenge emberrel felvállalt közösség. Része a bátor és világos tanúságtétel a világ nagyjai és kicsinyei előtt mindarról, ami Isten művéből megnyilvánult és még várható. Része az is, ahogy a hívők osztoznak anyagi és szellemi javaikban. Jézus ezt a közösséget akarja jó pásztorként az élet gazdag legelőin táplálni és vezetni, s általa a világnak is több örömet és életet adni.

 

Húsvét 4. vasárnapja, B év