Hagyjuk az Istent tékozolni! – P. Vértesaljai László gondolatai Nagyhétfőre

„Nézzétek, hogy szerette őt!” – kiáltanak föl csodálkozva és elismeréssel mindazon férfiak, akik jelen voltak Lázár sírjánál, amint a Mester „mélyen megindult és sírt”. Ez a mélyről jövő, Jézusnál egyébként egészen ritka sírás, valahonnét a szíve mélyéből ered és egy olyan családias, baráti kapcsolatból fakad, melynek története van. Az Írás tapintattal hallgat róla, bár Mária, Márta és Lázár faluja, Betánia többször is fölbukkan a Jézus történetben: most éppen Húsvét előtt, aztán a Mennybemenetel helyeként.

Miután Lázárt feltámasztotta, a „főtanács határozott szándéka volt, hogy megölik őt”. Így írja János (Jn 11,53). Jézus pedig visszavonul tanítványaival a jó napi járóföldre fekvő Efraimba. Húsvét közeledtével, azonban fölmegy Jeruzsálembe. A mai nagyhétfői evangélium Lázár családjában mutatja őt, közös étkezésen vesz részt tanítványaival együtt, s ott van köztük Lázár is, akit megsiratott és visszaadott az életnek. A kor szokása szerint kerevet körül helyezkednek el és ez fontos, mert így érhető a jelenet: a kifelé forduló lábakhoz Mária könnyen hozzáférhetett, nem kellett asztal alá másznia. Mindenki hozza a formáját: Márta felszolgál, Lázár együtt ül a Mesterrel, Mária pedig – aki most is a jobbik részt választotta –,  olyan jelet művel azzal a drága nárduszolajjal, amit Jézus megért, megvéd és megmagyaráz. Akkor is kellett, ma is kell. A szegényekről van szó. Nem úgy, ahogy Júdás álnok módon beszél róluk, de úgy sem, ahogy egy mai szociális elkötelezettség tenné. Hanem ahogy Jézus értette, pedig neki aztán igazán volt gondja a szegényekre. Názáret zsinagógájában meghirdetett programjának első pontja is nekik szól, igaz, nem karitász segélyről beszél, hanem felszabadító örömhírről, mely minden embert és az egész embert érinti, kezdve éppen velük. Jézus szava férfias, erős és határozott. Ezzel a Júdásnak szóló „Afiémi”, Hagyd el! felszólítással parancsolt oda egykor Keresztelő Jánosnak, aki szabódott megkeresztelni őt. Követésének feltételeként rendelte a tanítványok közé bekéretkezőnek, hogy hagyja az egyébként teljesen természetes kérést, a szülőket eltemető gyermeki kötelességet és álljon feltétel nélkül mögéje: „Hagyd a holtakat a halottakra!” (Mt 8,22). Itt a megváltás legmélyebb titkáról van szó, amit a mi értelmes és korrekt logikánkkal soha nem tudnánk előteremteni. A szegények megsegítésének júdási aggodalma mellett Jézus egyszerűen tékozol. Hagyja, hogy veszendőbe menjen az a tenger pénz, mert itt róla van szó. És ha ezt nézem, akkor ugyan mi az a nagy szám, ami kellőképpen összemérhető lenne vele?! Mert Mária, most is, ezzel is, a nárduszolaj liturgikus tékozlásával olyan jelet művel, mely közelíti azt a nagy titkot, amit Jézus egy éppen nem szegénynek, még csak tanítványnak sem tárt föl, hanem egyenesen a főtanácshoz tartozó, őszintén kérdező Nikodémusnak: „Mert Isten úgy szeretette ezt a világot, hogy saját egyszülött Fiát adta oda érte, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

Az a nárduszolaj India magas hegyvidékén növő ritka növény értékes nedve. Ötezer méter magasságban, kristálytiszta levegőben gyűjti össze rostjaiban a pompás illatot és miközben pár cseppet kiad magából, belehal. Annak a nárduszolajnak az illata ott a betániai Lázár-házban „betöltötte az egész termet”. Jézus magába szívja és kioldódik belőle a jövő: egy másik gazdag, Arimateai József sírjában fekszik és a mirha-áloé illat betölti az egész sziklabarlangot. Atyjának a szava hívja elő Őt onnan harmadnapra, hogy betöltse az egész Házat, az Egyházat és az egész Földkerekséget. Mert igazán csak az Isten tud tékozolni: Mindent ad, alig semmiért! Aki egyszer megismeri ezt a fölséges tékozlást, megy, és kezdve a legszegényebbeken, elkezdeni kiosztani annak a gyümölcseit. Csakhogy megteljen az a Ház!

(vl)