Virágvasárnap, vagyis az Úr szenvedésének vasárnapján az egyház belép Jézus szenvedésének idejébe és terébe. Titokzatos térben vagyunk, Jeruzsálemben és környékén, ahová Jézus vágyott, egyben, mint szeretett tanítványok, a lehető legközelebb Jézushoz, mintegy az ő szívében, ahol a nagyhét leglényegesebb titka zajlik, a Fiú odaadása és engedelmessége Atyja iránt, szeretete és irgalma az emberek iránt. Ki más avathatna be ebbe a titokba, ki más hívhatna meg közvetlenül Jézus szívének szent kamrájába, mint maga Isten, aki Fiát a kereszten mindenki számára elérhető engeszteléssé tette (ahogy Pál mondja a Rómaiakhoz írt levélben – vö. Róm 3,25), vagy pedig maga Jézus, aki felmagasztalva mindenkit magához vonz, s aki engedi, hogy a katona lándzsája megnyissa a szívét… (vö. Jn 12,32; 19,34)
Ezt a két hangot, a szívről és a szívből szóló meghívást különös erővel szólaltatja meg az az ószövetségi olvasmány sorozat, amelyet nagyhéten hétfőtől szerdáig, majd meg nagypénteken hallunk, s amelynek harmadik elemét virágvasárnap is felolvassuk. Az Úr szenvedő szolgájának énekeire gondolok, amelyekben hol Isten mutatja be szolgáját, büszkén és szeretettel, hol ez a szolga beszél meghívásáról és küldetéséről. A befejező, negyedik ének, amelyet nagypénteken olvasunk (Iz 52,13–53,12), mintha a mi válaszunknak, a mi bűnbánó felismerésünknek lenne fájdalmas megnyilatkozása. A liturgia gesztusai és mozgásai és a bűnbánati idő összeszedettséget sugalló gyakorlatai mellett talán éppen ezek az olvasmányok segítenek a leginkább, hogy odaszegődjünk Jézus mellé, illetve mindazok mellé, akik nehézségeik közepette sem veszítik el az emberséget, a hitet és reményt.
A szolga harmadik énekében ugyanis éppen ezt mondja magáról (Iz 50,4-7): hogy vállalja a szenvedést, a megpróbáltatást, s közben nem ereszti el Isten kezét, bízik az ő megígért segítségében. „Isten, az Úr”, vagy szó szerint „az én uram, Jahve” különleges közelségben van a szolgához. Hangja mindent megelőz, minden reggel újra megadja, hogy szavát hallhassa és ismételhesse a szolga. Ezt az ókori szokást, a hallottak szó szerinti ismétlését jelenti, hogy az Úr tanítja a szolga nyelvét. A nyelv a meggyőzés eszköze, az okos és szeretetteli beszéd eszköze, amellyel meg kell erősíteni a megfáradtakat, fel kell éleszteni a kihunyt reményt.
Isten, az Úr állandóan bensőséges kapcsolatban van a szolgával, de a második említéstől fogva egy konkrét történésnek leszünk tanúi: a szolga most már legfájóbb és mégis legfontosabb emlékeit idézi. Az Úr megnyitotta fülét, de a tanítás most már nem egyszerűen szavakban, üzenetek szóbeli közvetítésében állt, bármilyen fontos is volt ez, hanem abban, hogy a szolga egész valóját kiszolgáltatta azoknak, akik tetőtől talpig, minden oldalról támadták és megalázták. A szolga a bizakodó reggelek tanulása és a szenvedésben megőrzött belső szabadság tapasztalata után harmadszor már arról szól, ahogy Isten az Úr megőrzi őt a szégyentől, a megsemmisüléstől, a teljes kudarctól. A szolga azért jött, hogy Istennel egységben legyen – ez a terv és ez a vágy minden nehézség ellenére megvalósult. A szolga azért jött, hogy támasza legyen a megfáradtaknak: fáradt lett a fáradtakkal, kudarcot szenvedett az elesettekkel és kisemmizettekkel.
Izajás könyvének szolgája az értelmezők szerint a Kr.e. 6. században, a fogság utáni korban szenvedett azért, hogy a fogságból hazatérőket az Istentől kapott, vissza nem vont ígéretre emlékeztesse (vö. Iz 50,1-3). Azoktól kellett szenvednie, akik immár Sionban laktak ugyan, de ennek kiválasztott szerepét, valódi fényét régen elfelejtették, s már képtelenek voltak benne hinni. Mi, akik most majd újra meghallgatjuk Jézus szenvedésének történetét, talán megdöbbenünk, milyen közel hozza hozzánk ez a néhány költői, prófétai szó őt magát, az Úr szenvedő szolgáját, Jézust. Ő akkor és most is a hátát tartja értünk, szavaival és szenvedésével hív, hogy újra higgyünk Isten legszebb és legkomolyabb ígéreteiben.
Virágvasárnap, B év
All the contents on this site are copyrighted ©. |