Nagyböjti lelkigyakorlat, harmadik elmélkedés: Fedezzük fel és értelmezzük Isten utáni szomjunkat

„Minden emberben sóvárgó vágy él a végtelen után. Ezt a vágyat, ezt az Isten-szomjat meg kell ismernünk és értelmeznünk is kell, mert képes az ember vágyainak a felfedezésére” – állt Josè Tolentino portugál pap-költő hétfő délutáni harmadik elmélkedése középpontjában, melyet Ferenc pápa és a római kúria tagjai nagyböjti lelkigyakorlatán mondott.

A lelkigyakorlatos prédikátor „Észrevettem, hogy szomjazom” című elmélkedésében a lélek készségére és a szükséges eszközökre utalt, melyek segítségével értelmezhetjük az Isten utáni szomjunkat, mert hiszen annak spirituális értelmezéséhez szemlélni és nevelni is kell a vágyunkat. Noha nem is olyan könnyű a vágyainkkal kapcsolatba kerülni, ám ha ezt nem tesszük meg, akkor lelki életünk lemarad a konkrét valóságról.

Tudatosítsuk a benső szomjunkat      

Félelem nélkül kell hozzáállni szomjunk és lelki szárazságunk megismeréséhez – buzdított a portugál prédikátor, majd első lépésként azt javasolta, hogy kerüljük az elvont okoskodást. Olyanok vagyunk mi, mint egy elvont gondolatokból épített különleges kastély. Az utóbbi századok teológiája nem véletlenül bocsátkozott hosszas vitába a Felvilágosodás keltette kérdésekkel és távolodott el például a romanticizmus, így a közösségi és személyes azonosság kérdésétől – hangsúlyozta. Bennünket inkább a hittapasztalat elméleti hitelessége érdekelt az egzisztenciális, személyes, antropológiai vagy érzelmi  vonatkozás helyett. Sokkal többet foglalkozunk az értelemmel, mint érzelemmel és ennek következményeként magunk mögött hagyjuk az érzelmi világunkat – emelte ki Tolentino atya.

Az ember ugyanis egyfajta keveréke a különféle érzelmi, pszichológiai és lelki tényezőknek, amikről tudomást szeretnénk szerezni. Lelki életünk nincs előregyártva, hanem minden egyes személy radikális, egészen konkrét mivoltától függ. Amikor a szomjúságról beszélünk, akkor valami egészen konkrét egzisztenciális valóságról beszélünk, nem holmi fantáziáról. Fel kell ébrednünk a hétköznapi bágyadtságból, mert adódhat, hogy kiszáradunk. Éppen ezért életfontosságú, hogy hozzájussunk az élet vizéhez.

Értelmezzük az Isten utáni szomjunkat

Miután tudomást szereztünk a bennünk lévő szomjúság tényéről, szükség van annak értelmezésére. A prédikátor atya élesen különbséget tett a vágyak között. Van olyan vágy, ami puszta szükségletre irányul és kielégül, amikor megszerzi azt. Ne keverjük  össze a vágyat a szükségleteinkkel – intett. A vágy egy olyan hiány, amit sohasem lehet teljesen kielégíteni, az egy feszültség, egy mindig nyitott seb. A szomj egy benső vágyakozás arra, ami meghalad minket és ami nem határoz meg véglegesen, mint egy konkrét és véges szükséglet. A vágy végtelensége a végtelen utáni vágyunk – használt költői képet a pap költő, Tolentino atya. Az emberi létezés éppen ebben a végtelen utáni vágyunkban különböztet meg az állatoktól, ám ez a vágy azt követeli, hogy minden más igényünk fölött ismerjük el. Kitért a prédikátor a kapitalista gazdaság útvesztőjére, mely éppen a vágyak korlátlan kielégítésének a jegyében akar felmenteni a morális kötelesség alól. Ennek következménye, hogy az öröm, a tetszés, a szenvedély egy féktelen fogyasztásban emésztődik fel, mely kioltja magát a szomjat, az ember a vágy haláltusáját éli és elveszti látóhatárát.

Isten utáni szomjunk       

Beszéde utolsó részében a lelkigyakorlatos atya Isten utáni szomjunkat a 42. zsoltár ismert képéhez hasonlította: „Ahogy a szarvas vágyik a forrás vízére, úgy vágyakozik a lelkem az élő Isten után” (Zsolt 42,1). Ez a vágy az egész teremtett világot átjárja, ahogy Szent Ágoston írja: „Fuss a forráshoz, vágyakozz a forrásra, ne tétován, mint bármelyik állat, hanem úgy fuss, mint a szarvas. Ne légy lassú, hanem mint szarvas, szökellj!”. Hagyjuk a struktúrák elemzését, helyette inkább értékeljük a lelki szomjúságunkat a hívő ember magatartásával, aki Isten irgalmasságának a koldusa – zárta elmélkedését Tolentino atya.

(vl)