2018-02-15 17:19:00

Szivárvány az égen: Martos Balázs atya elmélkedése Nagyböjt 1. vasárnapjára


Nagyböjt első vasárnapján az olvasmány és a szentlecke is Noéhoz kapcsolódik. A történet végét olvassuk a Teremtés könyvéből, amikor Isten szövetséggel ígéri, nem lesz többé vízözön, s ennek jeléül szivárványt helyez az égre. A szentleckében Péter első levele értelmezi mindezt úgy, mint a megmentő keresztség előképét: Noé a víz által menekült meg a víztől, bárkáját az a víz emelte fel, amelyben a régi világ elpusztult; hasonlóképpen a megkeresztelt ember is elmerül a halálban, amely az ő számára, Krisztus megváltó halála által, immár a Feltámadottal élt új élet kezdete. Az olvasmány és a szentlecke így együtt már a nagyböjti idő beteljesedésére mutat, húsvét éjszakára, amikor a felnőtt keresztények megújítják keresztségi fogadásukat, és imádkoznak az új keresztényekért. Ez a szivárvány a nagyböjt kezdetétől húsvét éjszakájáig feszül, a megtérés félénk gondolatától a hazatalálás öröméig.

Amíg az özönvíz elbeszélését szó szerint értjük és elképzeljük, félelmetes történet, amelyet valószínűleg az ókori keleti mítoszok valamelyikéből vettek át a héber írások szerzői, mint félelmetes áradások emlékét, mint az istenek haragjának és bosszújának jelét. Az emberiség ősi félelmei, öntudatot megelőző bűntudata, a természet hatalmával szembeni kiszolgáltatottsága szólal meg ezekben az elbeszélésekben, s ha elképzeljük őket, olyan belső erők szabadulnak fel bennünk, amelyeket a hívő sem zabolázott meg teljesen. A kinyilatkoztatás azonban átértelmezi ezeket a történeteket, és Isten igazságot, békét, sőt szépséget teremtő jelenlétét keresi bennük.

A vízözön itt azt tanítja, Istennek van eszköze arra, hogy visszatérjen a kezdet szépségéhez, képes megtörni a túláradó bűnt, őrizni és helyreállítani az életnek azt a gazdagságát, amely a valaha volt paradicsomkertet és a reménykedve várt végső otthont jellemzi. A vízözön története szerint a bátor, teljes újrakezdés nemcsak az ember, hanem egyben Isten álma is. A szövetség, amelyet Isten Noénak kínál, az ő elköteleződése, szabad és vissza nem vont döntése az élet javára. A Noénak adott szövetség minden élet értékét hirdeti: Isten újra kimondja, hogy szereti a világot, és ebben számít minden ember együttműködésére.

Szintén a mítoszokból ismert archaikus kép a szivárvány képe. A mezopotámiai eposzokban a szivárvány szó szerint „ív” vagy „íj”, vagyis olyan fegyver, amellyel az istenek fenyegetik a világot, vagy éppen ezzel győznek a káosz erői felett. Ennek az elképzelésnek a nyomait néhány bibliai szöveg is őrzi (vö. Sirák 43,12köv; Hab 3,9-11). Amikor Noé előtt Isten a szivárványra mutat, mintegy félreteszi fegyverét, s ami eddig rettenetet keltett, most szépségével gyönyörködtet, égi színeivel pedig, ismét több bibliai szövegben, Isten jelenlétére és szépségére utal (vö. Ez 1,28; Jel 4,3; 10,1).

Ez az eget és földet összekötő kapocs Isten ajándéka, az ő szeretetének titka. A Teremtés könyve mintha azt sugallná, Isten saját magát akarja emlékeztetni, haragját fékezi, hogy a szivárványt látva továbbra is kímélje a földet. Ugyanakkor az embernek is szüksége van erre és sok más reményt adó jelre: a megtérőt Isten és az emberek szeretete bátorítja, a vissza nem vont szeretet vezeti, hogy meg ne álljon, hogy higgyen az újrakezdésben, Isten országának valóságában. A szivárvány vidám jel, derűt sugároz, arra biztat, hogy a legsúlyosabb bűnbánat közben se felejtsünk el felfelé, Isten felé tekinteni.

A keleti egyház Máriának mondja: „Üdvözlégy, … Éva könnyeinek szivárványa”. Kértük már Istentől a könnyek adományát? Kérjük még, hogy „napsugarak zúgásában”, soha vissza nem vont, most mégis újra kimondott irgalmas jelenlétében Isten megfürössze a mi arcunkat is? A nagyböjt kezdete minderre jó alkalom.

 








All the contents on this site are copyrighted ©.