Dávid fia, Dávid trónja - Martos Balázs atya elmélkedése Advent 4. vasárnapjára

Jézus „Dávid városában”, Betlehemben született (Lk 2,11), anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek, Dávid házából (Lk 1,27; Mt 1,20). Különösen Máté evangélista nagy hangsúlyt helyez arra, hogy Jézus családfájában kiemelje Dávid szerepét. De ki ez a Dávid? És miért van olyan fontos szerepe a karácsonyi olvasmányokban?

Dávid a bibliai Izrael történetének talán legnagyobb, történetileg bizonyos mértékig mégis ködbe vesző alakja. Emberi és erkölcsi példa, akit a bibliai történetekből ismert nagysága és gyengesége közel hoz hozzánk. Gondoljunk csak bűnére és bűnbánatára, hűségére és ügyességére Saullal kapcsolatban, barátságára Jonatánnal vagy apai szerepeinek örömére és kudarcára. Ez a hívő, könyörgő és örvendező emberség az, amely a neki tulajdonított zsoltárokban is megszólal. Mégis, ha csak ezekről volna szó, Dávidnak nem volna helye a Messiás születésének elbeszéléseiben. Dávid mindez, de ennél több: udvari krónikákból ismert király, a nép számára kedves, emberi arc, ugyanakkor Isten kezétől formált ember, Isten ígéretének hordozója. Erről szól advent 4. vasárnapjának olvasmánya.

Dávid sikeres király. Házában lakik, véget ért pásztor és bujdosó élete. Letelepedett és országot alapított Izrael, a nép, amellyel sátrában együtt vándorolt az Úr. Amikor Dávid előáll a tervvel, hogy templomot építsen az Úrnak, ahol majd elhelyezik a szövetség ládáját, olyasmit tesz, ami nagyon is illik egy keleti királyhoz. A király dolga, hogy templomot építsen az istenségnek, aki viszont békével áldja meg népét, s a király mintegy az istenség hatalmát képviseli és valósítja meg. Az emberi igyekezet csúcsán rendezni akarjuk magunk és a ránk bízottak sorsát, és a kiteljesedett, bölcs élet középpontjában elhelyezzük Istenünk lakóhelyét. Szép terv, emberi terv…

A próféta mégis visszavonja egyetértését, és az Úristen kettős válaszát hozza. Elutasítás és ígéret, Isten fenségének, szabadságának, egyben lehajló és gondoskodó szeretetének kinyilvánítása hangzik a Nátánra bízott szavakban. „Te akarsz nekem házat építeni lakóhelyül?” Mintha az Úristen méltatlankodna, mintha Dávid elvetette volna a sulykot. A későbbi hagyomány kiemeli majd Dávid bűnbánó vonásait, a tényt, hogy volt miért vezekelnie – és ebben keresi okát, miért nem építhette fel a templomot (vö. 1Krón 22,8). A prófétai beszéd középrésze aztán előhozza, amit Isten tett Dávidért. „Nagy nevet szereztem neked…” Lassan ráébredünk, hogy Isten nem méltatlankodik. Inkább megerősíti Dávidot abban, ami az övé, és Izraelt is abban, amit birtokol, hogy nem veszíti el, még bűnei ellenére sem (vö. Zsolt 89).

Isten pedig egyre szenvedélyesebb, egyre nagyszerűbben múlja felül azt, amit az ember jó szándékában kigondolt és kért. Nem a király, hanem Isten épít házat, uralkodóházat Dávidnak és az általa képviselt népnek. „Fölemelem (…) utódodat. Megszilárdítom királyságát. Az ő atyja leszek, ő meg a fiam lesz.” Isten a népnek kínált szövetséget hasonló szavakkal: „Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek.” Az új Dávid (vö. Iz 11,1), az örökre megerősített fiú és király, saját személyében foglalja össze a szent nép Istenre bízott életét, hűségét és szeretetét (vö. Zsolt 2,7).

Dávid a messiás királyi méltóságát készíti elő, azt az eszményt, amelyben a hatalom a jónak, a szeretetnek és igazságnak a szolgája. Ugyanakkor képviseli azt az emberséget, amelyet a Fiú magára vesz: fényt és árnyékot, szent vágyakat és törékeny valóságot.

Dávid cédrusfa gazdagságát, Mária viszont tisztaságát készítette Istennek. A szolga a bűnbánatát, a szolgáló anyai szeretetét kínálta, hogy lakást vegyen benne a Magasságbeli. A Fiú királysága máig megdöbbent mindenkit, aki Istent keresi. Ha Betlehemben megtaláljuk, ő készít nekünk otthont, és nála mind, pásztorok, angyalok, bátran glóriázhatunk.

Advent 4. vasárnapja, B év