Kézből kézbe – ősi római Mária ikonok nyomában: P. Vértesaljai László elmélkedése

Az oltalmazó Mária ikon Krisztus oltalma alatt

A Barberini múzeum antik képek részlegének csendes és nyugodt termében – vagy három hete jártam ott –, első pillantásra megéreztem az ikon csodás nagyszerűségét. Nemcsak szépnek láttam, hanem igaznak is. Az ikon típusa Maria advocata, a közbenjáró, a szószóló Szűzanya. Tiszta arcával biztatóan néz rám, egyik kezével befogad és maradéktalanul felvesz, a másik keze pedig továbbít afelé, akihez Neki, egyesedül Neki, külön bejárása van. Naná, a Fiáról van szó! Az Isten Fia Jézus pedig szokatlan módon most nem gyermekként ül az anyja ölében, akire utaló gesztusával egyébként ő a Hodegetria, a konstantinápolyi Hodégon-kolostor nevét viselő, szerepében Útmutató Anya, hanem az a Mária, akihez a Salve Regina imádságunkban így fohászkodunk: Eia, ergo, advocata nostra, illos tuos misericordes oculos ad nos converte! Hallgass meg hát, égi közbenjárónk! Kegyes Anyánk, két szemed áldott sugarát fordítsd ránk végre! Ez az asszony oly magabiztosan teszi ezt a közbenjárást, mint ahogy Kánában szól a szolgáknak: Tegyétek, amit mond! (Jn 2,5). Mária egyik kezéből a másikba helyez, majd az ikon csendes, hűséges és maradó szemlélése Krisztusba emel fel. Ez békét hoz, a megérkezés megnyugvását, hiszen miután jobbjával az Anyjától felvett, baljával az Atya háza felé indít. A Fiú azt teszi, amit mond és megígér a vacsorán: „Atyám házában sok lakóhely van.. .és magammal viszlek titeket, hogy Ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,2-3).

Kézből kézbe kerülünk

A kezek játéka! Mária egyik kezéből a másikba, onnan a Fiáéba kerülünk, aki kézen fogva hazavisz minket. Baljával fogja a kezünket, hogy mi, kicsi gyermekként, a jobbunkat nyújthassuk neki. Ő pedig szabadon maradó jobbját bizalommal Mária nimbuszára helyezi. A XI. század második felében Rómában készült keleti ikonon az Üdvözítő, ujjainak ortodox foglalatával, a Szentháromság és az isteni-emberi, kettős természet megvallásával áldást ad az Anyjára és akiért-akikért Ő a közbenjárását kéri.  

Tovább szemlélem a képet. Látom, hogy az áldó jobb meg is pihen a Mária szentségét és tisztaságát jelző glórián. De még mintha mondana és üzenne valamit ez a kéz! Igen! Igent mond Máriára, ahogy egykor az Anyja igent mondott őrá. És igent mond, talán a képre magára is? Titkot sejtek...

A gyökerek a mélyben összefonódnak 

Nézem az ikon formás keretét, látom a szép szívformájú, fehér virágfüzér díszítést és alul olvasom a feliratot: Sancta Virgo Virgorum, Szüzeknek Szent Szüze. A közbenjárás önmagában kimeríthetetlen titkán túl az ikonkép még más misztériumot is hordoz. Elindulok, kézen fogva a majd méter magas ikont, de nem is sejtem, milyen messzire visz az utam, időben és térben. Jeruzsálem, a szíriai Edessza, Bizánc, Róma bazilikái és kiskápolnái lesznek az állomásaim, míg végül a rendházunktól nem is messze fekvő Monte Mario Rózsafüzér Királynéja monostor domonkos nővéreinek temploma szentélyében térdelek egy másik kegykép előtt. Vajon másik-e ez az ikon? Vagy az igazi…?

Engedd, hogy nézzelek!

Rácson keresztül nézem az arcát. A 11-es mise után a templom lassan kiürül, engem hagynak a nővérek, hogy szépen jámborkodjak. Egy idő után az az érzésem támad, hogy inkább ő néz engem, valóban olyan figyelemmel, ahogy anyák tudnak gyermekeikre figyelni. A Salve Reginát imádkozom, csendben énekelve: „Kegyes Anyánk, két szemed áldott sugarát fordítsd ránk végre…”. Hirtelen belém hasít a felismerés, hogy a Szűzanya pontosan azt teszi, amit kérünk tőle, évszázadok óta, valóban ránk fordítja két szeme áldott sugarát. Csendben, bátorítóan szemlél bennünket. Néz. Meglehet, ebben áll az ikonok titka: az Üdvözítő, az Istenanya, a Szentek szemlélnek bennünket és nem annyira mi nézünk Rájuk értő szemmel, hanem ebben a ránk tekintésükben áll a lényegi kapcsolatunk, ahogy maga Mária szóvá teszi ezt Magnificat énekében: „Tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát”. Nem emberi erőfeszítés, nem is intellektuális munka ez, hanem bizalommal teli, ráhagyatkozó jelenlét. Simeonra, az agg prófétára gondolok, aki – igaz egy teljes élet után – első tekintetre fölvette, nem is csak karjaiba az Isten Fiát, hogy aztán elmondja mindenkinek: „Nunc dimittis…, Most bocsásd el szolgádat, Uram, hiszen már meglátták szemeim az üdvösséget!” (Lk 2,29). De jó lenne, együtt látni azokat az ősi típusokat, amelyeket itt Rómában az első keresztény időkben láthattak a helybéliek – gondolom magamban –, együtt a számos zarándokkal, akik az Urbsba azért látogattak el, hogy lelkileg megmerítkezzenek az Apostolfejedelmek, Péter és Pál sírjainál tanúságtételük máig ható példájában és erejében.

Mária-anyák találkozása

A történelem szerencsére az álmom megvalósulásának a segítségére siet, mert vagy harminc éve megtörtént a rendkívüli együttállás. Nem is akármilyen évet írtak akkor: a kereszténység történetének második rendkívüli máriás szentévét ülte, amit Szent II. János Pál pápa 1987. június 7-én nyitott meg és 1988. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján zárt le. Az alkalomra a Totus Tuus pápa 1987. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján enciklikát tett közzé „Redemptoris Mater” címmel, melyben Szűz Mária szerepét írta le az úton járó zarándok egyház életében. A pápa szándéka szerint a jubileumot otthon lehetett megtartani, az egyes országok, egyházmegyék, városok és falvak kisebb-nagyobb Mária-kegyhelyein, mert Mária ott van jelen mindenütt, Fia népének a közelében. Az Anya összetartja a családját, az egyházat. Mint ahogy Rómában is tette a századok során. Ennek az össze- és megtartó szűzanyás szerepnek az illusztrálására a máriás szentév vége előtt sajátos „kegykép-kiállításra”, szép magyar szóval „Mária kegyképek közös búcsújárására” került sor, mert Róma öt legrégibb és legtiszteletreméltóbb Szűzanya ikonjait egymás mellé helyezték éppen a Santa Maria Maggiore bazilikában.

A Nagyboldogasszony csodatevő ikonja: Salus Populi Romani

Nézzük most ezt az öt Mária képet! Középen állt, tehát a főhelyen a Santa Maria Maggiore, magyarul egyszerűen Nagyboldogasszony templom kegyképe, amit a késő középkorban Salus Populi Romani-nak, a Római nép üdvösségének neveztek. Ez az a Populus Romanus, mely az egykori Szenátussal együtt büszkén adta a régi Róma négybetűs rövidítését: SPQR. Az elmaradt senatus helyett azonban Péter óta ott volt a város püspöke, akinek a IV. században épült széktemploma, katedrálisa a közeli Lateráni Szent Üdvözítő székesegyháza. A lateráni pápai bazilika filiája, leánytemploma a Santa Maria Maggiore, melynek kegyképét Nagy Szent Gergely pápa az 593-ban kitört nagy pestisjárvány idején körmenetben végighordozta a városon, egészen Hadriánusz császár egykori mauzóleumáig, a mai Angyalvárig. A Legenda Aurea így meséli: Csoda történt a processzió során, miközben Mária segítségét kérte a város püspöke a hívekkel együtt, a levegő megtisztult, a járvány megszűnt és a mauzóleum fölött Mihály arkangyalt látták, amint a pestis gonosz angyalát legyőző kardját a hüvelyébe dugja.

Az angyalok az Istenanya szolgálatában

A mai Angyalvár tetején ezért látható a jóval később (1753) odahelyezett bronz szobor és neve, Angyalvár, szintén a Mária ikon közbenjárásának tudható be. Hogy mikor is került a Salus Populi Romani kegykép Rómába és honnan, pontosan nem tudjuk. Gergely pápa még szerzetes diakónus korában hat évet töltött Konstantinápolyban mint pápai követ, és ekkor közvetlen közelről ismerhette meg a keleti ikontiszteletet. Egy hagyomány úgy tartja, hogy Krétáról hozta volna magával az ikont, felső részén az Isten Anyja szavak rövidítését jelző görög betűkkel. A kegykép a pestis-szabadítás emlékére kapta a „római nép üdvössége” címet.  

Most a Fiú megy az Anyjához

A filiát és az anyatemplomot a nyolcadik századtól kezdve egy sajátos körmenet (processzió) köti össze. Astulf longobárd király 751-ben elfoglalta Ravennát, Bizánc itáliai exarchátusát, majd Rómára tört. II. István pápa (752-757) a nagy vészben ikonok segítségéhez nyúl, mint Nagy elődje, Gergely pápa. Tehát István pápa a magánkápolnájában őrzött Szent Üdvözítő akheropita, nem kézzel festett ikonját körmenetben a közeli Santa Maria Maggiore bazilikába viszi. Mezítláb halad, fejére hamut szórva, diakónusai segítségével, bűnbánati körmenetben a vállán viszi Krisztus ikonját a Mária templomba és ott a kegykép elé helyezi. A Fiú megy az Anyjához és a város püspöke, Róma népével együtt esdekel oltalmukért. Astulf longobárd király visszaköveteli elődei, Liutprand és Ratchis által a pápának adott korábbi területeket. István pápa egyedül marad, sem Bizánc, sem a frankok nem segítenek neki, de a képek „közbenjárnak”, a veszély elmúlik… és a hagyomány megmarad. Róma népe és püspökei is praktikusak, a képtiszteletnek nem dolgozzák ki oly mértékben a teológiai alapját, mint Keleten, ezzel szemben kialakul egy mély tisztelet, liturgia szabályozta körmenetjáró devotio, mely fogékony a Populus Romanus, most már Isten Népe, Plebs Dei hangjára és lelki igényére. A körmenetet évről évre megismétlik, de közben az útja meghosszabbodik, és ekkor kerülnek a Várost körüljáró Szent Üdvözítő nem kézzel festett ikonjának az útjába azok a templomok - ebből a megállókból lesznek a stációk – melyek szintén őrzik a maguk máriás ikonkincsét.

A Vigasztaló Mária ikon a Vesta templom mellett a Fórumon

Az Üdvözítő képét évente, Nagyboldogasszony napján elviszik a Forum Romanumon, a Palatinus egykori császárpalotája tövében álló Santa Maria Antiqua Mária ikonjához. Mindennek erős szimbolikus jellege van: Mária templom a pogány császárfórumon, egészen közel a vetélytárs pogány Vesta szüzek pogány kerektemplomához! VII. János pápa az általa építtetett új pápai rezidenciája mellett álló Santa Maria Antiqua bazilikában tisztelte a Santa Maria di Conforto, a Vigasztaló, Megerősítő Mária képet, amelyen Mária feltűnően nagy, expresszív szemei vélhetőleg – bizánci közvetítésű – palesztin eredetre utalnak. A kép a IX. században az antik Mária templom elpusztulása után átkerül a Fórum másik oldalán felépített Sancta Maria Nova (mai neve Santa Francesca Romana) templomba, ahol máig áll a megemelt szentélyben. Ezek után nem is csoda, hogy ez a Mária ikon is ott van a Santa Maria Maggiore szentévi kiállításán, a „társai között, s balról a szélen áll.

A Pantheon Mária kegyképe

Nézzük a társait: Jobbra a Pantheon és a Santa Maria in Trastevere ikonjai. Róma császárkori impozáns kerektemplomát, a Pantheont Fokasz bizánci császár ajándékozta meg egy görög Mária ikonnal és 609-ben IV. Bonifác pápa szentelte fel a pogány templomot Sancta Maria ad Martyres, a Vértanúk Szűzanyja titulusra, mellyel szintén az új keresztény világrendet akarták hangsúlyozni a letűnt régivel szemben. A Via Appia mentén fekvő ősi katakombákból ünnepi körmenetben ideszállították és a templom padlózata alá újratemették az első századokban a katakombákban eltemetett keresztények hamvait, akiket akkor szinte mind vértanúknak tartottak. E tanúságtevő bizonyíték mellé került a szentélybe a keleti Mária ikon, amelyen az Isten Anyja jobbját a bal karján hordott Gyermeke térdére helyezi, ezzel is jelzi a kéz közvetítő szerepét és erejét. Az ikonon, miként a Madonna di Tempuli képen, ezt a közbenjáró-közvetítő szerepet arany használatával fejezték ki: a kezeket, Máriáét és Jézusét arannyal festették meg. Ősisége miatt ezt a képet is nem kézzel festett ikonnak tartotta Róma népe.

A Tiberiszen túli könyörületes Mária-ikon

A koraközépkor öt Mária képének koszorújából a legnagyobb méretű (164 cm x 166 cm) a Santa Maria in Trastevere, a Tiberiszen túli Mária templom ikonja. Ez a kép sérült meg leginkább a századok során, pedig ez is enkausztika, tehát még a 8. századi képrombolás előtti időből, forró-viasz technikával készített időtálló alkotás. Santa Maria di Clemenza, szólítja meg a város népe és Máriában a könyörületes Asszonyt tiszteli. Az együvé helyezett öt Mária kegykép eddig ismertetett négy ikonja mind pápai bazilikák sajátjai és így közvetlenül a Város püspökéhez tartoznak.

A Clemenza-Könyörületesség ikont mindig a Santa Maria in Trastevere templom őrizte, először az eredeti ókeresztény bazilika, majd a II. Ince pápa által a XII. században újjáépített forma. Altemps bíboros a XVI. század közepén az ikon számára külön kápolnát rendezett be és az ősi ikon ma is ott látható, külön szerkezet emeli a falból a zarándok elé a kegyképet. A Szűzanya a bizánci császárnő, a bazilissza ruhájában jelenik meg két angyal között, amint Gyermekét ölében tartja. Töredékesen látható egy jobbról előtte térdelő alak, a bizánci származású VII. János pápa (705-707), aki a Palatinus alatt építtette fel új pápai rezidenciáját és a régi, konstantini Szent Péter bazilikában gyönyörű, mozaikdíszes kápolnát emelt az Istenanya tiszteletére.

A „periféria” kegyképe: Santa Maria in Tempuli ikon

Kivételt éppen a legkisebb ikon képez, hiszen valahogy „kakukkfióka” a többiek közt. Vele kezdtem az ismerkedést, most zárja ő a sort. Sok neve van, és ez is jelzi, hogy ez a kicsi kép a legmostohább sorsú, de mégis valahogy a leghűségesebb ahhoz a küldetéséhez, amit a Gondviselés rábízott. Nem kötődik egyetlen templomhoz sem, elnevezései csak vándorlásának egy-egy állomáshelyéhez kötik: Madonna Tempuli, Madonna di San Sisto, Madonna del Rosario. Ez utóbbi az ikon mostani helyét, a Város északi részén álló Monte Mario hegy Rózsafüzér királynője templomát jelöli, melynek domonkos harmadrendi monostorának klauzúrás nővérei élnek együtt szent örökségükkel. Nemrég ezt a képet is a lehető legalaposabban restaurálták, annak a kezdeményezésnek a jegyében, mely az 1950-es évektől kezdve Róma öt legősibb Mária kegyképét egymás után átvizsgálta és restaurálta.

És az ikon nem hagyta magát

Lehet, hogy a négy „hivatalos” ikonkép-társát megelőzően került Rómába, ahogy egy régi hagyomány tudni véli a kép érkezését Keletről. Abban is különbözik a többiektől, hogy Mária itt egyedül áll, Gyermeke nélkül. Az ilyen ikonoknak az eredete a konstantinápolyi  Blakhernai Szűz Mária-templomhoz kötődik, amelynek Mária ikonja Krisztus képe felé fordul, aki választ ad a közbenjáró kérésre. Ezek után még meglepőbb, hogy ez a „római prototípus” valójában jelentéktelen helyeken székel mind a mai napig. Ez annál feltűnőbb, ha megtudjuk, hogy 1100 körül Rómában ezt a képet – a többi jeles ikont megelőzően – már Szent Lukács festette Mária ikonnak tartják a pápai udvarban. A kép legendájának legősibb változata szerint III. Szergiusz pápa pontosan ezt kérdezte magától, hogy miért nincs a kép a város püspöke oltalma alatt. El is rendelte a kép „beszállítását” annak első helyéről, a Caracalla császár termáival szemben fekvő Sant’Agata in Turris (későbbi neve Santa Maria Tempuli) templomból a pápai Scala Sanctorumba, hogy a Fiúnak, a nem kézzel festett Szent Üdvözítő ikonja együtt legyen az Isten Anyjával, ahogy ez Bizáncban is szokás. Ám a kép ellenállt a kísérletnek, mert egy nap elteltével „magától visszatért” eredeti helyére, ahol a szegény görög szerzetesnővérek őrizték. A megszégyenült pápának mezítláb kellett a kegykép előtt bocsánatot kérnie, ami természetesen rendkívüli mértékben megnövelte a kép tiszteletét a nép körében, mert azt érezték, hogy az ikon az „övék maradt”, a római népé!

Három görög férfi Jézus intésére viszi Rómába az ikont  

Egy, a Santa Maria Maggiore-ban őrzött, 1100 körül keletkezett legenda elmondja, hogy egy bizonyos Tempulus nevő görög férfi, „per visum”, azaz látomásban Krisztustól kapott intést, hogy Konstantinápolyból vigye magával Rómába a megjelölt Mária ikont két társával, Servulusszal és Cervulusszal együtt, és ott helyezzék el egy szerény kolostorban, melyet görög szerzetesnővérek vezetnek. A legenda azért különleges, mert egy civil kezdeményezést szentesít és véd meg a pápai hatalommal szemben. Másrészt azt is jelzi a történet, hogy az Istenanya maga vette oltalom alá azokat a nővéreket, akiknek abban a korban semmiféle – mai szóval – szociális védettségük nem volt és akik csak erre a Krisztustól küldött három görög „idegenre” hivatkozhattak. A Madonna di Tempuli kegyképe egyúttal azt is jelzi, hogy a csodák hitelesítette ikon fölötte áll bármiféle világi vagy egyházi tekintélynek, mert hiszen azt maga az Isten igazolta. (Ez a történet a kegyképek világának szinte alapeseményévé, paradigmájává vált, gyökerében ott találjuk Lourdes és Fatima esetében is. Medzsugorje…?)

Mindig követte a szegény és imádságos nővéreket

És hogy mi lett tovább a Tempuli képpel? Merő képtelenség az útja! III. Honóriusz pápa, aki 1216-ban jóváhagyta a domonkos rendet (majd 1223-ban a ferences rendet is), azt kérte Szent Domonkostól, hogy gyűjtse össze egy helyre a Rómában lakó szerzetesnővéreket, akik a városban szerte élnek és a prédikátorok rendje lelkiségét élik. Domonkos ekkor megteremtette számukra a domonkos klauzúrás, szemlélődő életet folytató harmadrendet, akik már korábban megörökölték a görög nővérek elnéptelenedett Sant’Agata in Turris monostorát. Vitték magukkal a Tempuli képet és az ikon ment szépen a nővérekkel. A pápa a vértanú Szent Sixtus néven templomot és monostort építtetett számukra, ahonnét 1575-ben kellett továbblépniük, mert V. Sixtus pápa a város centrumában gyönyörű új barokk templomot és monostort épített számukra. És a kép ment velük, a szegény és imádkozó domonkos nővérekkel. 1871-ben azonban a frissen született új olasz állam bekebelezte a templomot, a monostort feloszlatta, mígnem XI. Piusz 1931-ben a domonkos nővérek számára egy új monostort jelölt ki, ami a Monte Marión állt, már 1628 óta. És a kép ment a nővérekkel és maradt mind a napig velük.

Mária legnagyobb titka: Akit méhében és szívében hordoz

Ennek az ősi kegyképnek közel ötszáz évvel festett változata az a Maria Advocata, a Közbenjáró Szűzanya, amire a múzeumban leltem rá. Körben-járásom után most már megértem, hogy Krisztus miért teszi jobb kezét a Szűzanya glóriájára. Védi a képet, és óvja az Anya közbenjáró szerepét. Elfogadja azt és be is teljesíti, mint a kánai ifjú pár számára. Ádvent harmadik, Gaudete vasárnapján forduljunk hozzá bizalommal, mert az Úr vele van és ami az ő legnagyobb titka: Benne van. Ezt a benne lévőt, méhének drága gyümölcsét nyújtja oda nekünk hamarosan Szent Karácsony napján.

(vl)