2017-11-01 16:44:00

Mindenszentek a mindenkiben lakó szentség ünnepe – P. Vértesaljai László jegyzete


Már mentem volna a dolgomra a vacsora után, de olyasfélét éreztem homályosan, mintha Pedro mondani akarna valamit, valami személyeset. Pedro 71 éves brazil jezsuita, aki otthon egyetemen tanított és most egy kis pihenésre és feltöltődésre jött haza Európába. Felmenői, a Gomes-ek, portugálok, de apai ágon vannak német ősei is. Sokáig beszélgettem vele, főként arról, hogy Brazíliában milyen sok német telepes élt, akik közül nagyon sokan lettek jezsuiták. „A mi dél-brazíliai rendtartományunk a háború előtt majdnem teljesen német provincia volt” – mondja és sorolni kezdi a neveket: Gruber, Schmidt, Klein… Akkor Sao Paolo volt érseke, Odilo Scherer is közéjük tartozik? – kérdem, mire megtoldja egy sereg német nevű brazil főpap nevével, közülük többen itt a Vatikánban szolgálnak.

Na, végre, amikor magunkra maradunk, előveszi zsebéből az iPhon okos-telefonját, kicsit matatgat rajta, majd bökve egyet a képernyőn elém tolja. Ferenc pápa látható, amint a masina felé hajlik, kérdez is valamit, aztán összeszedetten, mélyen a kiskamerába nézve, áldást ad. A végén egy nagyon személyes mosollyal meg is hajol az „áldott” előtt. Összeáll a kép, ezt a felvételt Pedro készítette, s a pár másodperces filmen valójában csak egy áldás látható. Arra gondoltam, hogy áldást kért magára, mielőtt visszaindult volna hazájába. Értem én, csak egy kicsit pontosítanék, hogy mikor és milyen célra az áldás, s ezért kérdően Pedrora nézek. És az én 71 éves egyetemi tanár Pedro barátom szemei mindent elárulnak, pedig ugyancsak túláradtak rajta a felszíni vizek. Pedro némán sír. Genynek kértem…, majd, s hogy érthetőbb legyen számomra is, hozzáteszi: Anyámnak.

Ferenc pápára gondolok, az ő édesanyjára, akinek a képét sokat néztem egy családi fotójukon. A majdnem 81 éves pápának már nem él az édesanyja, de amikor ma kedd reggel a Szent Márta házban mondott mise után a vele koncelebráló Pedro, egy 71 éves jezsuita áldást kért a 90 éves édesanyjára, akkor ment minden magától. Abból a közös örökségből merítenek, mely az egész emberiség patrimoniuma, de jobb lenne talán matrimoniumnak hívni, egyfajta anyai örökségnek. Itt nem számít a kor, az egyetlen fontos dolog csak az, hogy ő hozott engem világra. Na, Pedro, és még hányat? - kérdem tőle. Erre aztán egészen földerül és úgy mondja: „Hát tizenkettőt még!”, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az a bizonyos „még” szó-szerint értendő. Ő az elsőszülött és fiatal, 19 éves édesanyja még tizenkettő „szentet” hozott a világra.         

Mert Mindenszentek előestéje van. Az ünnep a mindenkiben lakó szentség ünnepe is, mely szorosra fűz bennünket egymás közt a jó, a szent, az igaz és a szép kötelékével. A szélesre tárt gyertyafényes temetők ma az életből érkezőket egy másfajta életbe vezetik. Jézus szép szavával élve – amit Jairus kislánykájának mond „Nem halt meg, csak szendereg” (Mk 5,40) – a mi szeretteink is csak szenderegnek. Várják, miként Pál apostol a mai olvasmányban föltárja, hogy Isten dicsősége a teremtés esendősége után, megnyilvánuljon rajtuk. Mindenki, aki a temetőben nyugszik, és aki oda látogat, asszony szülötte és áldás hordozója. 

(vl)                   








All the contents on this site are copyrighted ©.