A főparancs: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 30. vasárnapra

A három szinoptikus evangélista, Máté, Márk és Lukács Jézus-történeteit olvasva sok hasonlóságot érzékelünk. Vasárnapi szakaszaink olykor válogatnak, egyes történeteket csak egyik vagy másik evangélista változatában közölnek. Például a szadduceusok példázata a hétszer özvegyről csak Lukács változatában kerül elő az olvasmányos rendben, pedig Máté és Márk is hozza. Lehet, hogy ezt a történetet ennyire abszurdnak és nehezen érthetőnek találjuk? Máskor, mert annyira jellemző, újra meg újra visszatér ugyanaz a történet. Ilyen az a beszélgetés is, amely a legnagyobb parancsról szól, Isten és ember szeretetéről. Ez Máté, Márk és Lukács változatában is szerepel, és minden évben olvassuk, mintha magunkat is emlékeztetni akarnánk rá.

Persze nem csak az ismétlésről van szó. A főparancs más hangsúllyal, más-más összefüggésben hangzik el a három szinoptikusnál. Márk írástudója, aki Jézust kérdezi, szinte megdöbbentően nyitott, vágyakozik a szeretetre és igazságra, Jézus meg is dicséri: „Nem vagy messze az Isten országától” (vö. Mk 12,34). Lukács törvénytudójában a szimpátia mellé valami kötekedő hajlam, az ügyes kifogás keresgélése is keveredik, amikor visszakérdez a másik ember szeretetére: „De ki az én felebarátom?” (Lk 10,29). Pedig amikor odament Jézushoz, a kérdése még távlattal volt tele, mint a gazdag emberé, aki követni akarta Jézust, de végül leverten távozott (vö. Mk 10,17 és Lk 10,25). A szeretet parancsa Máténál kerül a legsötétebb keretbe: a kérdező farizeus törvénytudó alattomos szándékkal szólal meg. Szimpátiának, érdeklődésnek nyomát sem találjuk nála.

A három szinoptikus közül valószínűleg Máté ismerte legjobban a zsidó szokásokat, magát a Törvényt is. Pontosan tudnia kellett, hogy a „legnagyobb parancs” keresése önmagában nem gonosz, inkább része a zsidó hagyománynak, sőt, valójában minden szétszórt és egységre vágyó emberi életnek, amelyben valaki rendre és belső egységre vágyakozik. A kérdés alantas szándéka Jézus és a farizeusok korábbi kapcsolatában értelmezhető. Máté következetesen úgy mutatja be Jézust, mint aki a szeretetet és az irgalmasságot hangsúlyozza egyfajta külsőleges vallásossággal és törvénytisztelettel szemben (lásd Mt 9,13; 12,7; vö. 12,1-14; 15,1-20). A zsidó nép számára meghatározó volt, hogy az egy igaz Isten tiszteletét hordozza a világban (vö. Ariszteász levél, 132; Josephus Flavius, Apologia, 2,190). A farizeus kérdése ebben az esetben mintha arra csábítaná Jézust, végre mondja ki, hogy eláll ettől a legfőbb igazságtól, mondja ki, hogy csak a szeretet, csak az emberi szeretet számít, és állítsa mindezt, ha kell, a Törvény szavára hivatkozva, a Törvény soraiból választva.

Jézus pedig választ. Előbb úgy, ahogy minden hűséges zsidó teszi: Mózessel kimondja Isten egyetlenségét, azt a különleges szeretetköteléket, amely Istent Izraelhez és az izraelitát Istenhez fűzi. Ez a legnagyobb parancs, amelybe beletartozik a vallás, beletartozik az imádság, Isten belső megismerése és a közösségi istentisztelet is, de beletartozik még valami, amit nem is kérdeztek Jézustól, ami most egy szintre kerül a legnagyobb paranccsal, mert annak része: a felebarát szeretete, az emberi kapcsolatok egyetemes igazsága, hogy a „te” és az „én” csak együtt értelmezhető, hogy másokat szeretve tanuljuk magunkat is jobban szeretni, és fordítva. Ez a második parancs is bibliai, sőt mózesi (vö. Lev 19,18). Jézus pedig az új, a végső próféta, aki a korábbiakhoz hasonlóan, mégis Istennel és emberrel egyedülálló szeretetközösségben mondja ki, hogy Istent az emberekben, s az embereket Istenben szerethetjük.

Szomorú, amikor a szeretet szavával vádaskodunk, s amikor a vallást farizeuskodva megfosztjuk a szeretet mélységétől. Jézus, valóságos Isten és valóságos ember, őrizz, bátoríts, vezess minket!