A keresztény élet egy szeretettörténet Istennel – Ferenc pápa homíliája a vasárnapi szenttéavatáson

Október 16-án vasárnap délelőtt Ferenc pápa a Szent Péter téren tartott szentmisén a szentek sorába iktatott 35 személyt, 30 brazíliai vértanút, három mexikói vértanút és két európai szerzetespapot. Az új szentek: Brazil vértanúk a 16. században: André de Soveral, Ambrósio Francisco Ferro, Mateus Moreira és 27 társuk; Cristobal, Antonio és Juan mexikói protomártírok; Faustino Míguez, spanyol piarista szerzetes pap, a leánynevelés apostola; Angelo d’Acri kapucinus atya, Calabria hitszónok apostola.   

A keresztény élet egy szeretettörténet Istennel – Ferenc pápa homíliája

Az evangéliumi példabeszéd Isten országát menyegzői lakomaként mutatja be (vö. Mt 22,1-14). Főszereplője a király fia, a vőlegény, akiben könnyű felismerni Jézust. A példabeszédben azonban nem esik szó a menyasszonyról, hanem csak a sok várva várt meghívottról. Ők azok, akik felöltik magukra a menyegzői ruhát. Mi vagyunk ezek a meghívottak, mert az Úr mindnyájunkkal „menyegzőt szeretne ünnepelni”. A menyegzők ugyanis egy életre szóló szeretetközösség kezdetét jelentik.   Tehát nem lehet pusztán a királyt tisztelő alattvalóké, a gazdájukhoz hű szolgáké vagy a szorgalmas diákok tanítójukhoz fűződő kapcsolata, hanem mindenekelőtt a szeretett menyasszony kapcsolata a vőlegénnyel. Más szóval az Úr vágyakozik a velünk való kapcsolatra, keres és meghív bennünket. Nem elégedik meg azzal, hogy pusztán eleget tegyünk kötelességeinknek és megtartsuk törvényeit, hanem valóságos életközösséget kíván velünk létrehozni a párbeszéd, a bizalom és a megbocsátás jegyében.

A keresztény élet Isten ingyenes szeretetéből fakad

Ez a keresztény élet: egy szeretettörténet Istennel, amelyben az Úr ingyenesen kezdeményez, és amelyben egyikünk sem dicsekedhet a menyegzőre kapott meghívó kizárólagos jogával: senki sem kiváltságos a többiekhez képest, de mindenki kiváltsággal rendelkezik Isten színe előtt. A keresztény élet ebből az ingyenes, gyöngéd és kiváltságos szeretetből születik meg és születik mindig újjá. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy naponta legalább egyszer megvalljuk-e az Úrnak iránta való szeretetünket, hogy annyi szó között emlékezünk-e rá, hogy minden nap elmondjuk: „Szeretlek, Uram, te vagy az életem”. Mert ha elvész a szeretet, a keresztény élet meddővé válik, lélektelen test lesz, olyan erkölcs, amelyet lehetetlen megvalósítani, alapelvek és törvények megindokolatlan összessége. Az élet Istene azonban az élet válaszát várja, a szeretet Ura a szeretet válaszát várja. A Jelenések könyvében az egyik egyházhoz szólva, az Úr határozott szemrehányást tesz: „kezdeti szeretetedtől eltértél” (Jel 2,4). Íme, a veszély: egy rutinos keresztény élet, amely megelégszik a „normálissal”, lendület, lelkesedés nélkül és rövid emlékezőtehetséggel. Frissítsük azonban fel az első szeretet emlékezetét: mi vagyunk, akiket szeretnek, mi vagyunk a menyegzői meghívottak és életünk ajándék, mert minden nap egy csodálatos lehetőség, hogy válaszoljunk a meghívásra.

Az önző szív hamar megöregszik

Az evangélium azonban óva int: a meghívást vissza lehet utasítani. Sok meghívott nemet mondott, mert saját érdekeikkel voltak elfoglalva: „nem törődtek vele, az egyik a saját földjére ment, a másik meg a saját üzlete után nézett” (vö. Mt 22,5). Ebben az összefüggésben a „saját” kulcsszó indokolja meg a visszautasítást. A meghívottak ugyanis nem azt gondolták, hogy a menyegző szomorú, vagy unalmas lenne, hanem egyszerűen csak „nem törődtek vele”. El voltak foglalva saját érdekeikkel, fontosabb volt számukra a birtoklás, semmint, hogy kockáztassanak, amint ezt a szeretet megkívánja. Nem rosszaság miatt határolják el magukat a szeretettől, hanem mert jobban szeretik a „sajátjukat”: a biztonságot, az önkifejezést, a kényelmet... Elnyújtózkodnak a nyereségek, élvezetek, valamilyen vidámságot keltő hobby karosszékében. Így azonban hamar és rosszul megöregszenek, mert belül válnak öreggé: amikor a szív nem tágul ki, becsukódik és megöregszik. Amikor minden az „én”-től függ – attól, hogy mihez van kedvem, mire van szükségem, mit akarok – merevvé és gonosszá válunk, rosszul reagálunk a semmiségekre is, mint az evangéliumi meghívottak, akik bántalmazzák, sőt még meg is gyilkolják a meghívást hozó szolgákat, pusztán azért, mert zavarták őket.

Isten a visszautasítások ellenére továbbra is meghív mindnyájunkat

Ekkor az evangélium felteszi számunkra a kérdést: melyik oldalon állsz: az „én”, vagy Isten oldalán? Mert Isten ellentétes az önzéssel, az önreferenciával. Az evangélium arról szól, hogy a folyamatos visszautasításokkal, a meghívottai részéről tanúsított bezárkózással szemben sem halasztja el az ünnepet. Nem törődik bele az elutasításokba, hanem továbbra is elküldi a meghívókat.  A sok „nem”-mel szemben nem csapja be az ajtót, hanem még több embert hív meg. Az elszenvedett igazságtalanságokra Isten még nagyobb szeretettel válaszol. Mi azonban, amikor igazságtalanságok és visszautasítások sebeznek meg, gyakran elégedetlenséget érzünk és neheztelést táplálunk magunkban. Isten, miközben szenved elutasításunk miatt, továbbra is jót készít elő azok számára, akik fájdalmat okoznak neki. Mert ilyen a szeretet: csak aki így él, az győzheti le a rosszat. Ma ez az Isten, aki soha nem veszíti el a reményt, magával ragad bennünket, hogy úgy tegyünk, mint Ő, éljünk az igazi szeretet szerint, küzdjük le sértődékeny és lusta énünk beletörődését és szeszélyeit.

Minden nap éljük meg a szeretetet Isten akarata szerint

Az evangélium hangsúlyoz még egy utolsó szempontot is: ez a meghívottak öltözete, amely nélkülözhetetlen. Nem elég ugyanis válaszolni, „igent” mondani a meghívásra, hanem szükség van az öltözetre is, arra a szokásra, hogy minden nap megéljük a szeretetet. Nem mondhatjuk azt, hogy „Uram, Uram”, anélkül, hogy megélnénk, és a gyakorlatban megvalósítanánk Isten akaratát (vö. Mt 7,21). Szükségünk van rá, hogy minden nap felöltsük magunkra szeretetét, megújítsuk minden nap döntésünket, hogy Istent választottuk. Az új szentek, főleg a sok vértanú ezt az utat jelöli meg. Ők nem csak szavakkal és csak egy kis időre mondtak „igent” a szeretetre, hanem életükkel és a végsőkig. Mindennapi öltözetük Jézus szeretete volt, az az őrült szeretet, amely a végsőkig szeretett bennünket, amely megbocsátását és ruháját ráhagyta keresztre feszítőire. Mi is megkaptuk a keresztségben a fehér ruhát, a menyegzői öltözetet Istenért. Kérjük Őt, hogy ezeknek a szent fivéreinknek és nővéreinknek a közbenjárására adja meg a kegyelmet, hogy minden nap felvehessük, és tisztán tarthassuk ezt az öltözetet. Hogyan tegyük ezt? Mindenekelőtt úgy, hogy félelem nélkül befogadjuk az Úr bocsánatát: ez a döntő lépés ahhoz, hogy beléphessünk a menyegzői terembe és Ővele ünnepelhessük a szeretet ünnepét.

(vm)