A keresztény ember a reménység misszionáriusa – Ferenc pápa szerdai katekézise

A keresztény ember a reménység misszionáriusa – Ferenc pápa szerdai katekézise

Meleg napfényes időben több tízezer zarándok köszöntötte Ferenc pápát a Szent Péter tartott általános kihallgatáson kezdetén, védőszentje, Assisi Szent Ferenc pártfogását kérve péteri szolgálata számára.  

A reménység misszionáriusairól szeretnék szólni ma – kezdte beszédét a pápa. Örömmel teszem ezt október kezdetén, mely hónapot az egyház különös módon a missziónak szenteli, jeles módon éppen Szent Ferenc ünnepén, aki a reménység nagy misszionáriusa volt. 

A keresztény ember nem a balsors, a szerencsétlenség prófétája

A keresztény ember ugyanis nem a balsors, a szerencsétlenség prófétája. Épp az ellenkezőjét hivatott hirdetni, vagyis, hogy Jézus meghalt szeretetből értünk és hogy Isten feltámasztotta őt Húsvét hajnalán. Ez a keresztény hit magja. Ha az evangéliumok megállnának Jézus sírjánál, akkor ennek a prófétának a történetét hozzá lehetne kapcsolni annyi sok más hősies személy életrajzához, akik életüket adták egy eszményért. Az evangélium ekkor egy építő jellegű könyv lenne, vigasztalna is, de nem lenne a reménység híre.    

A remény híre magát a hírvivőt is átalakítja   

Ám az evangéliumok nem érnek véget Nagypéntekkel, hanem tovább mennek, és éppen ez az utólagos rész alakítja át az életünket. Az apostolok Jézus keresztre feszítése után mélyen össze voltak törve, mert a sírt elzáró kő lezárta a názáreti mesterrel együtt töltött három lelkes évet és közülük néhányan csalódottan és félelemmel eltelve Jeruzsálem elhagyására készültek. De Jézus föltámad! – szögezte le a pápa. Ez a váratlan tény felforgatja és felrázza a tanítványok elméjét és szívét. Mert Jézus nem önmagának támad fel, mintha az saját féltékeny előjoga lenne. Ha felmegy az Atyjához, ezt azért teszi, hogy a feltámadásában mindenkit részesítsen és magával vigyen minden embert. Pünkösd napján alakulnak át az apostolok a Szentlélek fuvallatára. Nemcsak egy szép hírt visznek mások számára, hanem saját maguk változnak meg, mint akik új életre születtek meg. Krisztus feltámadása átalakítja őket a Szentlélek erejével, aki él, jelen van övéi között és aki erejével át tud alakítani – tette hozzá szabadon a pápa.                  

Mintha a keresztények egy darabka éggel a fejük felett élnének!

Milyen szép is arra gondolni – folytatta lelkesen a Szentatya – hogy az ember Jézus feltámadásának a hirdetője, de nem csak szavakkal, hanem életének eseményeivel és tanúságtételével. Ő nem akarja, hogy egyszerűen csak ismételgessük őt, hanem tanúkat akar, aki reményt sugároznak a maguk befogadóképességével, mosolyával és szeretetével. De leginkább a szeretettel, mert a feltámadás ereje képessé teszi a keresztényt akkor is szeretni, amikor a szeretet értelem nélkül marad. Van egy bizonyos „több, inkább”, ami a keresztény életében lakik és amit nem lehet egyszerűen lélekállapottal vagy nagyobb optimizmussal magyarázni. A mi hitünk és reményünk nem egy egyszerű optimizmus – fűzte hozzá a pápa –, hanem valami többlet. És milyen szép ez: Mintha a keresztények egy darabka éggel a fejük felett élnének, mert elkíséri őket egy jelenlét, amit valaki még csak nem is tud megsejteni!       

Semmiféle rossz nem lehet végtelen      

A keresztények feladata ezen a világon abban áll, hogy teret nyissanak az üdvösségnek, mint egy újjáteremtő sejt, mely képes megadni az életnedvnek azt, ami elveszettnek tűnt. Amikor az eget felhők takarják, akkor egy áldás a napról szólni. Hasonlóképpen a keresztény is: nem siránkozik, nem mérgelődik, hanem a feltámadás erejében meggyőződéssel szól, hogy semmiféle rossz nem végtelen, nincs végtelen éjszaka, egy ember sem lehet véglegesen elhibázott és nincs olyan gyűlölet, amit ne tudna legyőzni a szeretet.

Biztos, a keresztények néha drága áron megfizetik a Jézustól vett reménységüket. Gondoljunk csak azokra, akik az üldöztetés idején nem hagyták el a népüket, hanem maradtak a bizonytalan holnapban. Gondoljunk itt – kérte a pápa erőteljesen – Közel-keleti testvéreinkre, akik tanúságot tesznek a reményükről és életüket adják ezért. Ők az igazi keresztények! Szívükben hordozzák az eget és mindenen túl tudnak tekinteni.

Azok, akiknek van „miért” élni, jobban ellenállnak a balsors idején

Akinek megadatott a kegyelem, hogy átölelje a Jézus feltámadását, az tud remélni a reménytelenben is. Napjaink vértanúi azt mesélik – mondta a pápa –, hogy a Jézussal megélt hűséggel nem az igazságtalanságé az utolsó szó. A feltámadt Krisztusban tovább remélhetünk. Azok, akiknek van „miért” élni, jobban ellenállnak a balsors idején. Éppen ezért az igazi keresztények sohasem könnyű emberek. Szelídségük nem bizonytalanság és nem is engedékenység. Ahogy Pál apostol bíztatja Timóteust: „Nem a félénkség lelkét kaptátok hanem az erő, a szeretet és a bölcsesség lelkét (2Tim 1,7). Kedves testvérek – zárta a beszédét a pápa –, ezért van az, hogy a keresztény ember a remény misszionáriusa. Nem saját érdemeként, hanem Krisztus kegyelméből, mint a mustármag, mely földbe hullva elhal, de sok termést hoz.

(vl)