Bemutatta Rómában a globális fenntarthatóságról végzett kutatását a Pázmány Péter Katolikus Egyetem

- interjú Szuromi Szabolcs Anzelm premontrei atyával, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorával

"Nagyon sokat beszélünk az utóbbi öt évben magas politikai szinten arról, hogy miképpen fenntartható az a társadalmi működés, a megszokott életforma, környezet, amelyben eddig éltünk és vajon a következő generációk ebből mennyit fognak látni, hogyan fog alakulni az emberiség jövője" - kezdte interjúját P. Szuromi. 

A fenntartható fejlődés széleskörben használt fogalom és a globális fenntarthatóság közötti eltérésről beszélt a katolikus egyetem rektora a római tudományos konferencia kapcsán, amelyet a globális fenntarthatóságról tartottak az olasz fővárosban szeptember 19-én a Római Magyar Akadémián. A magasszintű tanácskozásra üzenetet küldött Peter Turkson bíboros, az Átfogó Emberi Fejlődés dikasztériumának a vezetője.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem a fenntarthatóság kérdését egy nemrég kidolgozott matematikai algoritmus alapján kezeli. Ferenc pápa enciklikája óta a "Laudato si" nevet viselő kutatócsoport ezt a modellt alkalmazza arra, hogy elemezzék a teremtett világ védelme, a társadalmi problémák kérdéseit fenntarthatóság szempontjából. A matematikai modellhez azonban hozzáteszik a katolikus egyház tanítását. Ebben áll egyedisége.

Alábbiakban olvashatják a beszélgetés teljes átiratát:

A Római Magyar Akadémián a „globális fenntarthatóságról” tartott szimpóziumot a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, akinek a rektorát a szimpózium felől kérdezem, először is a helyszínt tekintve, másfelől pedig a témája kapcsán: mitől annyira drámaian aktuális a globális fenntarthatóság kérdése.      

Nagyon sokat beszélünk az utóbbi időben, főként az utóbbi öt évben, magas politikai szinten arról, hogy miképpen tartható fenn az a társadalmi működés, az a megszokott életforma, az a megszokott környezet, amelyben eddig éltünk, és vajon a következő generációk ebből mennyit fognak látni, hogyan fog alakulni az emberiség jövője, illetve mennyi felelősséggel tartozik a mostani generáció arra vonatkozólag, hogy az újabb évtizedekben felnövekvő ifjúság, vajon mit ismer meg belőle, mint úgynevezett „teremtett világot”, mert hiszen ezt tanítja a katolikus egyház.

Ez a szó „fenntarthatóság” jelzőként és nem főnévként, tehát mint „fenntartható” összekapcsolódik egy másik szóval, a „fejlődéssel”. Szükségszerű a fejlődés, vagy megelégedhetnénk a fenntarthatósággal?

Igazában erre a „fenntartható fejlődésre” fókuszál a nemzetközi politika, a legmagasabb szinten, hogy a fenntartható fejlődést milyen szinten lehet biztosítani. Az erkölcsteológiában beszélünk arról, hogy a fejlődés önmagában mennyiben tekinthető értéknek. A fejlődésben ott van az érték, a Teremtés könyvét nézve, ahogyan kifejlődik a növényből a következő növény, hiszen úgy lett megteremtve, hogy képes legyen az újabb növény-generációknak a létrehozására, ahogyan ez igaz az egész élővilággal kapcsolatban, ahogy igaz az, hogy rábízza az Isten az emberre a teremtett világot, mert abban ott szerepel a fejlődés. A Szent Ágoston-féle alapelv nyomán, amely szerint az Isten a teremtésben elhelyezte azokat a magvakat, amelyek az újabb és újabb teremtményeket, újabb és újabb létezőket alakítják ki, most ugyanígy egy folyamatos fejlődésről beszélünk. Tehát nem az a kérdés, hogy van-e előrehaladás és hogy lesz-e újabb generáció, hanem az a kérdés, hogy ez egy magasabb szintet jelent-e, vagy egy alacsonyabb szintet. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a magasabb szintet természetesen az emberi kényelem, az emberi munkavégzésnek az eredményessége, az ellátórendszerek működése alapján vizsgáljuk és tulajdonképpen, ha az utóbbit tekintem értéknek, akkor ebben nagy igazság van, hiszen nem abban az időszakban élünk, amikor az embernek azért kellett megharcolnia, általában véve, hogy életben maradjon, mert hiszen ez volt az ősközösségi társadalom, hanem eljutottunk oda, most már egy harmadik mesterséges természet kialakítására, mely azért létezik, hogy az ember emberhez méltóan tudjon élni. A kérdés az, hogy az ehhez szükséges feltételeket, biztosítani tudjuk-e? Nagyon jól ismerjük a valódi választ erre a kérdésre, számos olyan hely van a világon, ahol ezt a társadalom nem képes biztosítani, mert nincs rá meg az anyagi eszköze, nincs hozzá segítsége…

A globális fenntarthatóság témája a világban a legmagasabb szintig nyúlig, egészen az ENSZ-ig menően. Hogyan kerül ebbe a hatalmas nagy kihívásba a magyar Pázmány Péter Katolikus Egyetem?                                      

Ez egy komoly feladat az egyetem számára. Nagyon sokan úgy képzelik el az egyetemet, mint intézményt, hogy az mindössze ismeretek átadására létrehozott oktatási szervezet. Viszont elfelejtik, hogy legalább két lábon nyugszik egy felsőoktatási intézmény, melyben a második lába az a kutatás. A kutatás pedig szerte a világon vagy egyetemekre van telepítve, vagy eleve kutatóközpontokba van telepítve. Valójában ez az a pont, ahol egy egyetem, és külön kihangsúlyozom, hogy a globális fenntarthatóságnak éppen ebben a kérdésében, egy katolikus egyetem fel tud ajánlani egy olyan alternatívát, miszerint a katolikus egyetemnek a küldetése az, hogy a tudomány minden területét átitassa a katolikus egyház tanításával. Sokan meglepődtek annak idején, amikor a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen létrejött az Információs Technológiai, majd pedig az Információs Technológiai és Bionikai Kar, és csodájára jártak, hogy ez egy katolikus egyetemen lehetséges. Sőt, élenjáró eredményekre képes a legújabb tudományos területen. És ugyanígy hangozhat el a kérdés, hogy hogyan kerül a Pázmány Péter Katolikus Egyetem a globális fenntarthatóság kutatásába, éppen ebből az alapelvből kiindulva, hogy nekünk van valami többletünk, amit hozzá tudunk adni, azokhoz a magas szintekhez, amelyről a kérdés szólt, azokhoz a kérdésekhez, amelyről különféle társadalmi csoportok beszélnek, egészen az államok vezetőiig.

Mi a megközelítése ennek a világnak, amikor nem a hit alapján állva teszi fel a kérdést és mi a sajátos megközelítési módja a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek, amivel kiveszi azt a pártos politikai megközelítést, amely szinte már magában foglalja a választ is?     

A válasz nagyon egyszerű, ha a társadalmi reakciókat nézzük, akkor már beszéltem a második és harmadik természetről, tehát azokat, a társadalmi fogyasztás működését biztosító alapelveket senki sem szeretné félretenni, amelyek igazában szimbiózisban vannak azzal a jelenséggel, amely a fenntarthatóságot veszélyezteti. Azért veszélyezteti, mert vagy megszoktuk a fogyasztói alapra épített és nem más érték-alapra épített társadalmi válaszokat és lépéseket, akkor ezen keresztül föléljük a körülöttünk lévő olyan környezetet, amely nem megújuló környezet, aminek a megújítására nem vagyunk képesek.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem a fenntarthatóság kérdését egy nemrég kidolgozott matematikai algoritmus alapján kezeli, s ez a kutatócsoport valamint annak a tagjai mind ezt a modellt alkalmazzák arra, hogy elemezzék azokat a folyamatokat, melyek akár a teremtett világ védelme, akár a társadalmi problémák, egészségügy, foglalkoztatottság…, akkor meghatározzák a közgondolkodást arról, hogy fönntartható-e ez a bizonyos emberi létforma, és ha fönntartható, akkor hogyan tartható fenn. Viszont mi hozzátesszük a matematikai modellhez a katolikus egyház tanítását. Itt jön be az a hangsúly, ami szerint nagyon fontos, hogy a katolikus egyháznak egy intézménye belépjen tudományos szinten a kérdésbe. Mert ha tudományos kérdést teszünk fel, akkor arra tudományos választ kell adni rá, de ezt a tudományos választ úgy kell megadni, hogy az a katolikus egyház erkölcsi tanításán nyugvó alternatívát tudjon fölkínálni.

Ez az, amire jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem „Laudato sì” kutatócsoportja képes, amit 2016-ban éppen ezért alapítottunk, melynek vezetője Heriberto Cabezas amerikai professzor, aki most már nálunk professzor a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, aki mint mélyen hívó katolikus hisz abban, hogy a katolikus egyháznak van üzenete és akkor is hitt ebben, amikor a régebbi dokumentumokat olvasta és amikor megjelent 2015-ben a „Laudato sì” kezdetű enciklika, akkor megörült annak, hogy a katolikus egyház a legmagasabb szinten, hiszen Ferenc pápa személyesen adta ki azt az enciklikát, nem azért, hogy megválaszolja a kérdéseket, mert nyilvánvalóan nem az a feladata a katolikus pápának, hogy azokat megválaszolja, hanem hogy fölhívja a figyelmet azokra a problémákra, amelyek a folyamatos fenntarthatóság elvét ellehetetlenítik, és fölhívja arra is a figyelmet, hogy számos olyan fejezet van a „Laudato sì” kezdetű enciklikában, hogy a fenntarthatóságból következetesen kihagyjuk a vallásosságot.

Tehát hiányzik az ember istenképisége, hiányzik a családnak a gondolata, hiányzik a nevelés, vagyis az, hogy a következő generációkat nevelni kell arra, hogy miképpen tudnak megfelelni annak a fölhívásnak, hogy gondozza és őrizze a teremtett világot. Hiányzik a nyitottság az Isten iránt, a felelősség a Teremtő irányában, és kifejezetten említi a teremtés kapcsán, mint közbenjárónkat, a boldogságos Szűz Máriát. Ezzel egy olyan teológiai momentumot hoz be a „Laudato sì” enciklikával Ferenc pápa, amely a nagyon sokrétű politikai kérdést, társadalmi kérdést, ökológiai kérdést összekapcsolja egy olyan sajátos területtel, amelyet hajlamosak vagyunk társadalmi szinten is elfelejteni, amikor a fönntarthatóságról tárgyalunk, nevezetesen, hogy az az ember, akinek a környezetét biztosítani szeretnék, aki itt él.

Azt szeretnénk, hogy a jövőben is itt tudjon ugyanolyan körülmények között élni, ugyanazt a világot tudja megismerni, az a vallásos, Isten képre teremtett ember, aki ezt a vallásosságát ki fogja fejezni valamilyen módon és ehhez az Istenhez való viszonyához erőteljesen kötődik az, hogy miként viszonyul a világhoz. Mert ha a világra úgy tekint, mint egy teremtett világra, akkor teljesen más a válasz a fenntarthatóság kérdéséiben, mintha arra úgy tekint, mint egy rendelkezésre álló energiaforrásra, vagy eszközre, amelyből lehet, hogy valami el fog pusztulni, de egy ideig lehet belőle biztosítani ugyanazokat a feltételeket, amelyeket évtizedeken vagy évszázadodon át a társadalom az állampolgárok számára biztosítani tudott.

Milyen volt a Vatikán jelenléte ezen a szimpóziumon?

Számomra ez nagyon megtisztelő és nagyon fontos. Tudjuk nagyon jól, hogy a Szentszék, személyesen Ferenc pápa számos dikasztériumot vont össze az utóbbi időben. Éppen azért, azokat a dikasztériumokat, amelyek az ember és a társadalom, a béke, a munka, a környezet…, tehát ezekkel a kérdésekkel foglalkoztak. Ezt egy dikasztérium alá rendezte, és nagyon nagy megtiszteltetés az egyetem számára, hogy az új dikasztérium nemcsak felkarolta a kezdeményezésünket, hanem örömmel fogadta. Turkson bíboros személyesen intézett üzenetet, természetesen levél útján, a konferencia résztvevőihez, mert jelenleg Afrikában tartózkodik, és maga a dikasztérium is képviseltette magát a rendezvényen, azáltal, hogy az első titkár személyesen olvasta fel a bíboros üzenetét.

A szimpózium során pedig hozzá is kívánt szólni a délutáni vitához. Ami annyit jelent, hogy a fölkínált lehetőség, az hogy egy katolikus egyetem bekapcsolódik az Szentszéknek a fönntarthatóság területén képviselt egységes és az egész világnak irányt mutató álláspontjához, ezzel sikeresnek nevezhető, mert ha együttműködik egy tudományos közösség és a Szentszék új dikasztériuma ezen a konkrét területen, tehát a fönntarthatóság területének az elemzésén, bemutatásán, akkor ebből számos olyan következmény származhat, amely akár dokumentumokban, akár megnyilatkozásokban, akár állásfoglalásokban, komolyan befolyásolhatják nemcsak a római légkört, hanem mind az európai, mind pedig a nemzetközi tudományos és politikai elitnek a fönntarthatósághoz való viszonyát.

(vl)