A kiengesztelődés reménye - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 23. vasárnapra

A Máté evangélium 18. fejezete Jézusnak a közösségről szóló tanítása. Érdekes, ahogy Máté egybegyűjtötte ezeket a mondásokat, példázatokat. Abból az elbeszélésből indul ki, amelyet Márknál és Lukácsnál is olvasunk, amikor Jézus egy kisgyermeket állít példaképül a tanítványok elé (Mt 18,1-5). Jézus tanítványainak közössége, amely immár az egyház nevet viseli (vö. Mt 16,18), a kicsinyeké, az Isten iránti nyitottságban és bizalomban élőké, tetteit, céljait is valahogy a kicsinyekhez, a gyermeki lelkekhez kell igazítania, nem a nagyokhoz és hatalmasokhoz. Ezért kell tartózkodnia a botránkoztatástól is, ahogy a következő szakasz mondja (18,6-10). Máté ezután közli az elveszett bárányról szóló példázatot, mintegy ezzel is a közösség kötelességére emlékeztetve, hogy együtt imádkozzon, szervezkedjen mindazokért, akik leszakadtak vagy elkóboroltak tagjai közül (18,12-14). Lukács evangéliumában ugyanez a példázat inkább Isten cselekvését állítja középpontba, az Atya irgalmát, amellyel Jézusban a világhoz fordul (vö. Lk 15,4-7).

Valójában ki a legvédtelenebb? – Talán éppen az, aki elkóborol. Talán éppen az, aki a legerősebbnek képzeli magát, aki vét Isten és ember ellen, aki kiszakad a testvérek közösségéből, s közben eltávolodik Istentől is. A fejezet következő két egysége gyakorlati, illetve elvi szempontból közelít a megbocsátás témájához. Előbb egyfajta eljárásmódról olvasunk, a békesség helyreállításának konkrét módjáról – ez vasárnapi szakaszunk (18,15-20). A szöveget a megbocsátásra buzdító szakasz zárja, amelyet majd egy hét múlva olvasunk (18,21-35). Az egész gondolatmenet olyan közösséget tart szem előtt, amely tagjait megőrizni, hazahozni igyekszik. Nem kizárni akarja őket a testvéri egységből, hanem megtapasztalja ennek belső erejét, Jézus jelenlétét, illetve a Mennyei Atyáét, aki mindig a legkisebbekkel kivételez – köztük a kiszolgáltatott bűnösökkel, az irgalomra leginkább rászorulókkal.

Ennek a nagyszerű látomásnak a középpontjában áll tehát vasárnapi szakaszunk a kiengesztelődés konkrét ajánlatával, illetve a békességben megtalált új egység képével. A cél, hogy újra kiegészüljön a közösség Jézus jelenlétében, vagy ha másként nem lehetséges, a közösség szakítson azzal vagy azokkal, akik nem Jézus útját akarják járni.

Jézus újra olyan képeket használ, amelyeket a korabeli zsidóság is ismert. Sirák fia szerint (18,13) Isten olyan, mint egy pásztor, aki „megkönyörül” minden élőlényen, illetve azokon, akik készek rá hallgatni. Az apokrif 12 pátriárka testamentuma pedig (TestGad 4; 6) az Isten és emberszeretet főparancsát köti össze, arra biztatva, hogy aki vétett, azt ne vigyék mindjárt a nyilvánosság elé, ne alázzák meg, hanem igyekezzenek megadni neki a javítás, a szívbeli megtérés lehetőségét. A következő lépés, a tanúk jelenléte viszont nem azt jelenti, mint eredeti, ószövetségi összefüggésében: a Második Törvénykönyv (19,15) azért kér tanúkat, hogy ítélkezzenek, hogy pontosabban kiderüljön, mi is történt (erre gondoltak a qumráni közösség tagjai is, vö. CD 9,16-23). Jézus szavait hallgatva viszont a közösség olyan tagjaira gondolhatunk inkább, akik egyéniségükkel, imádságos bölcsességükkel, nagy szeretetükkel segítenek megnyerni a testvért, közvetíteni, a lényeges szempontokat feltárni és kifejezni.

Máté legutóbb Péterrel kapcsolatban beszélt az „oldás és kötés” hatalmáról (vö. Mt 16,19). Péter esetében Jézus törvényének itt és most érvényes megfogalmazásáról volt szó, amelyet az egyház közössége megismert és elfogadott. Most a megbocsátás kerül előtérbe. Ha a közösségből valaki „elveszett”, ha már kívülállónak kell tekinteni saját döntései, makacssága miatt, azért a visszatérés, a feloldozás lehetősége még nyitva áll.

„Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják…” Mert „ott vagyok köztük” – zárja szavait Jézus. Lehet szebbet, nagyobbat, nehezebbet kérni, mint azt, hogy újra együtt lehessünk, hogy hazatérjünk egymáshoz és odataláljunk Istenhez?

Évközi 23. vasárnap, A év