2017-08-17 19:42:00

Szívből, újra, együtt – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 20. vasárnapra


„Tegyétek, amit ő mond” – mondta Jézus anyja a kánai menyegzőn (Jn 2,5). „A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok” – írta Jakab apostol (Jak 1,22). Ez az ősi intés és buzdítás, az emberi gondolkodás és cselekvés, szó és tett egységének erkölcsi szabálya, a prófétai hagyomány és bölcsességi gondolkodás ötvözete tér vissza háromszor is azokban a szentírási olvasmányokban, amelyeket Szent István királyunk főünnepén olvasunk.

Az első olvasmányban egy bölcs atya ígér és int. Hamar meglátszik a különbség a jó és a rossz, az igazság és hazugság, a boldogság és boldogtalanság között. A jó és a rossz is megsokszorozódik, ha az ember választja, ha belémerül, illetve épít rá. A bölcsesség a világ megvalósítható rendjéből indul ki, talán ezért fordul szívesen a természeti képekhez, mint a hajnal pirkadása meg az éjszaka sötétje, majd a szívből kiindulva az egész testet átjáró életre figyel: egymás után jelennek meg az érzékelés eszközei, a szemek, az ajkak, a fül, meg a láb is. A bölcs atya olyan embernek ismeri fiát, aki képes megismerni és tisztelni a világot, aki nem függ a világtól, de evilágban járja útját, amelyet pillantásával átfog, s amelyről igazságos ítélettel beszél.

A szentleckében Pál apostol emlékeztet a megtérés ajándékára. A közösség feladata, hogy megőrizze a rábízott kincset, a Krisztusba vetett hitet. A hit igazsága megújít, új emberré tesz. Az új ember felölthető, mint egy ruha, amely szinte második bőrként tartozik az emberhez, kifejezi belső valóját. Pál nyilvánvalóan a hívők keresztségben kapott új életére gondol, istengyermeki méltóságukra, az „új teremtésre” (vö. 2Kor 5,17), amely bennük és cselekedeteikben megkezdődött, s amelynek megnyilvánulását az egész teremtett világ sóvárogva várja (vö. Róm 8,19-22).

Az evangéliumi szakasz a hegyi beszéd befejező hasonlata. Itt is folytatódik a „két út” metaforája, amely annyira jellemző a bölcsességi irodalomra (vö. Zsolt 1). Az egyik út a boldogságé, teljességé, a másik a teljes megsemmisülésé. Az okosság, amelyről itt szó van, a szív okossága, az egész ember döntése, amellyel az elé tárt igazságot átöleli, megszereti, okos reménykedéssel megvalósítja. Dolgok és személyek is lehetnek tetszetősek, valódi értékük mindenesetre a nehézségekben, kissé elcsépelt kifejezéssel azt mondhatnánk: személyes és történelmi viharokban mutatkozik meg. Jézus a hegyi beszéd végén mondja el ezt a hasonlatot, s ezzel egyszerre erősíti meg a beszédben egybegyűjtött konkrét elveket, az ellenségszeretet, a másik ember iránti radikális tisztelet és jóakarat, az egyedül Isten kedvéért véghezvitt vallásos cselekedetek normáit, ugyanakkor azt mondja, rá kell hallgatni, ő maga az új törvény, az ő tekintélye és jelenléte lesz életadó hatalommá, a személyével való találkozás szabadít fel arra, hogy szavait az ember képes legyen megtenni is.

Szent István király ünnepén különösen is aktuális, hogy Isten szavának történelmi megvalósulására és mai megvalósíthatóságára csodálkozzunk. A három szakasz országalapító királyunk legszebb vonásaira és kapcsolataira emlékeztet. Az apára, aki Intelmeket intézett fiához; egy történelmi megújulás szorgalmazójára, aki a hitben maga is új emberré lett; a törvényadóra, aki bonyolult helyzetekben is az evangélium tettekre váltásának helyes módját kereste.

Vannak, akikben az intő szó, a megtérés előtti élet elítélése vagy egyszerűen a hallgatag tisztelet, eleve visszatetszést kelt. A lényeg azonban nem a tekintély vagy a régmúlt szakadatlan hangsúlyozása, inkább az eleven szív, a Krisztussal való találkozásban újuló élet, s a nehézségekben is megélt összetartozás. Tudunk ma újra dönteni mellettük, vagy legalább vágyakozni rájuk?

 

Szent István király, Magyarország fővédőszentje








All the contents on this site are copyrighted ©.