Azt hiszem, egy kicsikét szép lesz! A 97 éves korában elhunyt Hevenesi János atyára emlékezve - Vértesaljai László jegyzete

Hát nem elébe sietett Szent Ignácnak?  „Édes Istenem, de szép lenne!” – gondolhatta és angyalok jöttek érte, egy héttel Szent Ignác atyánk ünnepe előtt. 2017. július 25-ét írtak. A dátumokat, évszámokat már nem ismerte jól, összezavarodott abban a „sokaságban”, hiszen „egy kicsikét régen”, 1919. szeptember 5-én látta meg a napvilágot. Pár hét múlva 98. születésnapján köszöntöttük volna. Szívesen kérdeném most Tőle: Na milyen, János bácsi? Mármint az Isten Országa, a mennyország! Ennek a kérdésnek története van. Elmondom hát. Ez év február 18-án keresztelni utaztam haza a Mária utcába. Természetesen vettem a kanyart és bekopogtam János bácsihoz, aki a Krisztina körúton a szociális testvérek otthonában lakott pár rendtársával együtt. Dél volt, éppen ebédelt. Fölpárnázott ágyban ült és sűrű leveskét kortyolt. Hamar elfáradt az evésben és jelezte, nem kér többet. A szolgáló nővér vitte volna a leveses csuporkát, de kérésemre otthagyta. Beszélni kezdtünk, de ennek mindig az lett a vége, hogy meséltetett velem Rómáról, Ferenc pápáról, az új generálisról… Ha cselesen visszakérdeztem, ügyes fordulattal mindig visszaadta a szót. Nem szívesen használta azt a szót, hogy Én!

Egy ponton aztán megragadtam a kanalat és megkínáltam a krémlevesből. Ment, mint a karikacsapás, csak mesélni kellett! Éppen csak nekifogtam a római események sűrejének, amikor elfogyott a leves. Csillogott a szeme, olyan volt, mint egy gyermek. Pontosan olyan volt, mint a Jézus említette Isten gyermeke! Talán csak ez a titka János atya egész életének! Mindvégig megmaradt Isten szelíd gyermekének. Az emberek pedig leginkább éppen ezt keresik bennünk, ezt az istengyermekséget. Beszédének most feltűnt egy jellegzetes vonása. János bácsi soha nem hívta az Istent csak Istennek, hanem mindig sajátjának vallotta őt. Édes Istenem! – mondta, szólítgatta, hívogatta, sóhajtotta. Bármiféle ámulata, csodálata, meglepetése előcsalta belőle ezt a vallomást, amit sokszor pontosított: Édes Istenem! Édes Jézusom! Amikor azon februári találkozásunk során az ágya szélén ült, vettem észre, hogy tekintete újból és újból megpihen kisszekrénye tetején. Egy fényképet nézeget. A barna tónusú, régivágású felvételen egy nyílt tekintetű asszony. János atya édesanyja. Mondja is, bármiféle beszédébe bele-beleszőve a szót: Édesanyám! Édesanyám! Lám, a kettő, az édes Isten és édes Anya hogy összetartoznak!  

Istengyermekségének gyökere, hogy kicsi korában testvérével együtt megülhetett az érdi házuk verandáján édesanyja ölében, aki mellett fölmagaslik az édesapa, ahogy azt egy másik képen lehet látni. Szinte az első teológia, az első szeminárium, kicsiben már Jézus Társasága: a szülői ház. Próbálom meséltetni a gyermekkoráról, hiszen annak Pilinszky féle „leveles suttogó fái” mélyen megmaradnak bennünk. Nem megy, összezavarodik és röstelli, hogy nem tud nekem örömet szerezni. Fordítok hát, s arról kérdezem, mi volt a legjobb főztje édesanyjának. Hát a levesek! – mondja azonnal gondolkodás nélkül. A gyermekkor is evés, előbb ölben, aztán asztal mellett, de Isten Országa is valamiféle asztaltársaság lesz, ahol maga az Isten Fia szolgál fel, köténnyel a derekán, meglehet valami jóféle levest!                                        

Május utolsó hétvégéjén esketni és keresztelni jártam ismét otthon. Jövet-menet beugrottam János bácsihoz, föl az otthon negyedik emeletére. Rendtársaim jelezték, hogy nem nagyon ismeri meg a látogatókat, összekeveri a neveket és a személyeket. Sűrű kakaós, fekete csokit vittem neki, azt mindig szerette (ugye, mint egy gyermek!). Nagy meleg járta akkor is, csak feküdt az ágyban, könnyű lepedő alatt. Fogatlan arca időtlenné tette őt, s arra gondoltam, éppen olyan, mint a Biblia említette Idők Öregje. Arcán ráncok: egy élet teleírt lapja. Csak az Isten tudja jól olvasni. Ezért is kell majd előtte fölemelni a fejünket. Várok a csendben, várok az ünnepélyes csendben, mert megérzem, megsejtem, hogy nem közönséges szunyókálásról van itt szó, hanem másról. Angyalok járnak itt, föl s le, billen az álom a másvilágba és ismét vissza. Mindig is szerette ezt az átmeneti szunyókálást a Mária utcában, délelőtt és ebéd után is művelte, ahogy mondta széles mosolyával: Isten mind nagyobb dicsőségére!

Egyszer, amikor visszatért a szendergésből, kérdem tőle. Milyen volt, János bácsi? Mármint az álomban? Ebben a titokzatos megmerülésben. Gondolkodik és alig hallhatóan motyogja: „Azt hiszem, egy kicsit szép volt”. Megül a csend köztünk, én pedig ízlelgetem a közlését, mire föl huncut mosolyt látok átsuhanni az arcán. Megérti, amit mondott és azon mosolyodott el. „Egy kicsit odaát voltál, ugye?” – kérdem, mire boldogan bólint. „Egy kicsit odaát voltam, és persze, nagyon szép!” Ezt akarta mondani, de hát az lett belőle, hogy „egy kicsit szép!” Tetszik neki így is, és látom, hogy a gyermek kópéságával derülget. Ez is János bácsi. Isten kópéja! Valami egyszerű, derűs, utánozhatatlan gyermeki tisztaság, mely kicsit fordít a valóságon és azt trükkösen, a fonákján látja, de láttatja is. A humor fölszökellése ez, ahogy a gyerekek ugrabugrálnak. Az életnek ez a játékos olvasata tette azt számára sokszor egyedül elviselhetővé. Erről még korábban, a Mária utcában beszélt, ahol tíz éven át laktunk együtt hárman: a jó Róna Gábor atya, János bácsi és én. Mekkora ajándékot adtál nekem velük és bennük, Uram, édes Istenem? – élek az említett szóval.                                        

„Az úgy volt – mesélte János bácsi – hogy én nem kellettem a jó Istennek igazában, csak egy kicsit. Amikor a Jézus Társaságában majd mindenkit börtönbe zártak, én azért nem kellettem, mert éppen úton voltam Pécs felé, gyalog s a rendi talárisomban. Amikor pedig majd mindenki gyorsan külföldre szökött, akkor én azért nem kellettem neki, mert éppen megint úton voltam gyalog valamerre. Hát mire való az ilyen ember? Se rendes börtön, se rendes munka külföldön! Így lettem harangozó és így lettem sekrestyés. Mégis azt hiszem, egy kicsit szép volt ez is”.

Ám Isten Lámpását nem lehetett véka alá rejteni. Harangozás előtt, alatt és közben is, sekrestyetakarítás közben, akár a nagymise során, János bácsi, suttogva persze a páter He-ve-ne-si, elkezdte meghallgatni az embereket. Szekszárdon, a környéken, ahová a Gondviselés küldte és bárhol másutt. Finnyás sohasem volt, mindig mindent elfogadott, mivel tudta, nincs olyan hely, nincs olyan körülmény, ahol az ő drága Jézusa rá ne találna.

Így került a Mária utcába a rendszerváltás után. Szobájának ajtajára rézbetűkkel írva: P. Hevenesi János SJ. János bácsi már akkor is öreg volt, mint a postaút. Aztán jöttek a kilencvenes évek, az ezredforduló, arra rá újabb tíz év és János bácsi mit sem változott, csak arcának árkaiba írt még az Isten valamit. Reggel ötkor kelt, hatkor beült a gyóntatófülkéjébe, ahol mindig sorban álltak az emberek. Nemcsak a szomszédból jöttek, hanem a város széléről is, sőt vidékről fel: János atyához gyónni. Amíg a pápák itt Rómában jöttek és mentek, addig János bácsi gyóntatófülkéje kicsiben mindig olyan volt, mint a tékozló fiú atyjának a kiskertje, ahová az irgalomban gazdag papa kitotyogott rongyos és meztélábas kisfia elé, hogy átölelje. Hát ezért jöttek János bácsihoz, mégoly messziről is, köztük papok és püspökök is.

Szobájában délben menetrendszerű pontossággal meghallgatta a Vatikáni Rádió napi magyar adását, közben ki-kinézett az ablakon a rendház kertjébe és gyönyörű tekintettel végigsimogatta az ő gyertyánját. A huncutságát! – lelkendezett fel – már megint nőtt vagy fél centit! Lám, a fák égig érnek, s János bácsi is mindig ilyen lajtorjás ember volt. Hálát adok érte a Jóistennek egész rendtartományunk nevében, hogy ilyen derék társat támasztott szent Ignác fiai között! Mert ilyeneké az Isten Országa, a szelíd és alázatos istengyermekeké. Ahogy Hamvas Béla, a fák és a szelídség kedvelője írja a tamariszkusz alatt egy másik istengyermeknek, aki egy pesti gyertyán alatt ül: „Most, az istengyermekség e szent perceiben tudom, hogy a tiszta szívnek minden morál értelmetlenség. Isten veled örül, mert ő van a tenger méltóságában és a ragyogó égben, az illatos cigarettában és a cukros fügében. De csak gyermekei tudják ezt, azok a gyermekei, akik megilletődnek, amikor a tengerbe lépnek és felhevült bőrükön a hűs víz megpezsdül. Ó, nevetve imádkozni, s a tündöklő nyárba kiáltani: Milyen jó a Te gyermekednek lenni, - drága jó Atyám, hogy szeretnék a nyakadba ugrani, hogy szeretném, ha magadhoz szorítanál, és azt mondanád: Ha szíved túlárad és eléri a tisztaság perceit, nevess és örülj, s aztán eredj és beszélj a világnak erről az örömről!”.

(vl)