A színeváltozás titkai – Martos Balázs atya elmélkedése Urunk színeváltozása ünnepére

Urunk színeváltozásának története ragyogóan fényes, ugyanakkor titokzatos és többértelmű. Bibliai értelemben azért, mert egész sor ószövetségi megfeleléssel, előzménnyel állítható párhuzamba. Mindegyik valahogy része a színeváltozás ragyogásának, de egyik sem meríti ki, egyik sem ad egész magyarázatot arra, hogyan értsük. Titokzatos a színeváltozás a velünk, hívőkkel való kapcsolatában, mert kiválasztásról szól, három apostol, Péter, Jakab és János kiválasztásáról, az ünnep kapcsán mégis folyton arról a reményről beszélünk, hogy egyszer majd mi is a kiválasztottak közé tartozhatunk. Keresgéljük az ünnep helyét ilyenkor, nyár derekán, az évközi időben, a liturgia által idézett örök jelenben, hiszen egyszer már elmélkedtünk róla húsvéthoz közelítve, nagyböjt kezdetén, akkor talán azzal a hátsó gondolattal, hogy mi is tisztulunk, mi is átváltozunk, valami rajtunk is látszhat már abból a dicsőségből, amely Jézusé végleg és örökké.

A bibliai jelzések többszólamúak. Mózes is három férfit vitt magával, Áront, Nádábot és Abihut, amikor a szövetségkötésre készült (vö. Kiv 24). Ősi rabbinikus hagyomány szerint fényes felhő fedte Morija hegyét, amikor Ábrahám szeretett fiát, Izsákot vitte az áldozat hegyére. A sátoros ünnepet hat nappal tartották az engesztelés napja után (vö. Lev 23,27.34), Péter is sátorkészítésre gondol, és ez a történet is „hat nappal ezután” indul. Illés a végidőben visszatérő próféta, a végső időknek, apokaliptikus drámának kulcsszereplője, s eszerint a történet nemcsak a közeljövőnek, inkább a végérvényes, abszolút jövőnek lenne nyitánya. – Megannyi jel, megannyi nyom, s mégis mindegyik tompa. Marad egyedül Jézus arcának, személyének ragyogása. Marad Isten kifürkészhetetlen titka, aki feltárva, sőt kimondva magát is titok marad, mysterium tremendum et fascinosum, titok, amely megdöbbent és megkötöz, s akinek, lám, arca van, az a Jézus, akit idelenn a völgyben ismerünk, és szenvedni, szeretni látunk. Marad a tapasztalat, hogy megjelent Mózes és Illés, két égi lakó, két trónálló a megdicsőült s mintegy égi trónra ültetett Úr jobbján és balján.

A színeváltozás túlontúl fönséges ahhoz, hogy fájdalomcsillapítónak nézzük, pusztán a tanítványok kiokosításának előre a szenvedéssel kapcsolatban; s egyben túl ragyogó és túl világos ahhoz, hogy semmi fényt se adjon arra a földi útra, amely még hátra volt Jézusnak és nekik. „Maradj velünk, mert már esteledik, és hanyatlóban van a nap!” – mondja Lukács szerint a két emmauszi tanítvány, immár a Feltámadottnak (vö. Lk 24,29). Maradj velünk, vagy inkább, ragyogj felettünk lámpásként, sőt, soha le nem nyugvó napként, mutasd meg nekünk arcodat, és üdvözülünk, és újraéled hitünk, mondanánk mi is a nyár derekán, amikor rövidülnek a nappalok, de még viselnünk kell „a nap terhét és hevét” (vö. Mt 20,12).

Jézus így beszélt: „Akkor az igazak ragyogni fognak Atyjuk országában, mint a nap” (Mt 13,43). Hiszünk neki? Annyival felettünk áll hatalomban, tisztaságban és jóságban… De hogyan hihetnénk bármit is, ha nem nyitná ránk ezt az égi ablakot, ha nem adna néha ilyen találkozást is? Jézus felvisz a hegyre – és milyen jó, hogy vissza is hoz, sőt velünk tart, idelenn…!

A színeváltozás ünnepét III. Kallixtusz pápa rendelte el 1457-ben, hálaadásul a nándorfehérvári diadalért. 40 nappal Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe előtt tartjuk, mert ősi hagyomány szerint ennyi idő telt el a színeváltozás és Jézus kereszthalála között. Dátumokba és emlékekbe kapaszkodunk, őseink tapasztalatába és hitébe. Tudjuk-e együtt köszönteni azt, aki itt lenn, a völgyben, rejtőzködik szegényekben, útitársakban, kísér és erősít kenyér és bor színe alatt?

 

Urunk színeváltozása, A év