Eucharisztia: A szeretet szentsége – 5. rész: Teilhard de Chardin víziója az Eucharisztia „kiterjesztéséről”

– P. Szabó Ferenc sorozata

Krisztus prófétája

Pierre Teilhard de Chardin jezsuita tudós, gondolkodó († 1955) a „mindig nagyobb Krisztus” prófétája volt.  Magányos próféta volt, aki előre nézett, hogy az atomkor hajnalán Krisztust hirdesse kortársainak. Teljes szívvel kivette részét abból az emberi erőfeszítésből, amely valamiképpen a misztikus Krisztus beteljesedésének a természetes feltételeit teremti meg. Teilhard „szűz kontinenseket” fedezett fel, ahogy rendtársa, Henri de Lubac írta, s vállalkozásához a „hit vidám merészségére” volt szüksége. Jezsuita volt, aki a tudományos kutatásnak adta életét. Pap volt és tudós, aki e kettős hivatást komolyan vette. Tudta, hogy mindenkinek a hivatása szerint kell tanúságot tennie Krisztusról. A teológus mint teológus, a tudós mint tudós tanúskodik róla. S ez a tanúságtétel feltételezi azt, hogy éljünk, hogy legyünk. Különben csak funkcionáriusok vagyunk és az apostolkodás helyett propagandát űzünk.

Próféta abban az értelemben, hogy – bármennyire tisztel is más hiteket és meggyőződéseket – nem mond le a keresztény üzenet abszolút egyedülvalóságáról, amely Krisztust az emberi élet és a világ középpontjába helyezi. A „mindig nagyobb Krisztus prófétája”, amennyiben azt hirdeti, és azért fáradozik, hogy a feltámadt Krisztus növekedjék Testében, az Egyházban, a Benne hívők közösségében a teremtő Lélek erejében. A szeretet civilizációját építjük – az igazságosabb és testvéribb világot. Humanizáljuk a fejlődésben levő világot, és így emberi erőfeszítésünkkel előkészítjük a nagy ostyát az átváltoztatásra. Az átistenítést (divinizációt) a teremtő Lélek viszi véghez, amikor eljön a vég. „Akkor majd Isten lesz minden mindenben.” (1Kor 15,28)

Planetizáció és globalizáció

Teilhard de Chardin előre meglátta a globalizáció üdvös és káros következményeit, amikor planétizációról beszélt.  A technika rohamos fejlődése, az emberi világ kapcsolathálózata sűrűsödésével az evolúció a szellem szférájában planétáris méretekben folytatódik: az egyesülő emberiség együtt-gondolkodik és cselekszik. Tehát az evolúció, amelynek paramétere a centrokomplexitás/tudat növekedése, nem ér véget az emberi agy és az öntudatos gondolkodás megjelenésével, hanem a szellem szférájában (a nooszférában) folytatódik. A „teremtő egyesülés”, az emberi monádok egyesülése csak úgy valósulhat meg, ha ledöntik az önzés válaszfalait, a személyek megnyílnak másoknak a párbeszéd, a kommunikáció, a szolidaritás és a szeretet által. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a személyek hittel kitárulnak a már létező Ómega, a feltámadt Krisztus „amorizáló” (Lelke által szeretetet árasztó) erejének. Az emberiség vagy egyesül, vagy elpusztítja önmagát: az önzés, az élvezet- és hatalomvágy, az erőszak és a háborúk áldozata lesz.[1]

Az Eucharisztia „kiterjedése”: az  egyházi Test építése

A világ szellemi/lelki fejlődése természetfeletti síkon Krisztus Testének, az Egyháznak kiépülésében valósul meg. Teilhard ezt nevezi „krisztogenezisnek”. Az Egyházat pedig az Eucharisztia élteti, építi ki. Így valósul meg Krisztus tagjainak divinizációja, megistenülése (görög szóval a theózisz): részesedés az isteni életben.

Mivel pedig az Eucharisztia által „épül ki” Krisztus Teste, az egész világfolyamatot úgy tekinthetjük, mint a teremtett világ készülődését, illetve az emberi erőfeszítést, hogy humanizálja a világot előkészítve azt a konszekrációra, az átváltoztatásra, amelyet a teremtő Lélek visz véghez. Az Eucharisztia ilyen értelemben vett „kiterjesztéséről” ezeket írja Teilhard: „Amikor elhangzanak a szentségi szavak: »Hoc est Corpus meum«:  ez az én Testem, akkor a »Hoc« elsősorban a kenyeret  jelenti. De másodlagos értelemben, a természet második fázisában, a szentség anyaga maga a Világegyetem, amelyben szétárad az Egyetemes Krisztus emberfölötti jelenléte, hogy beteljesítse ezt a Világot. A [humanizált] Világ az a végleges és valóságos Ostya, ahová lassacskán leszáll Krisztus: s ezt Ő saját »termetének« beteljesítéséig folytatja. Öröktől fogva egyetlen szó és egyetlen működés tölti be a dolgok egyetemességét: »Hoc est Corpus meum«: ez az én Testem. Minden csak azért dolgozik a teremtésben, hogy közelről vagy távolról a Világegyetem konszekrációját segítse előbbre jutni.”

„Mise a világ felett”

 A fiatal jezsuita az első világháború alatt, amikor a fronton nem tudott misézni, azzal helyettesítette a szent Áldozatot, hogy lélekben felajánlotta az emberiséget; az egész világot az Atyának, Krisztus áldozatához kapcsolva ezt a „teljes ostyát”, az egész teremtést A pap című elmélkedése ennek a „lélekben végzett misének” a gyümölcse. Idézzünk  egy részt belőle:

„A szentségi kenyér összetört és megőrölt magokból készült. Tésztáját hosszasan gyúrták. Jézus, a te kezeid megtörték azt, mielőtt átváltoztatták volna… Uram, ki tudná kifejezni azt az erőszakot, amelyet a világegyetem elvisel, mihelyt a te uralmad alá kerül! …Hogy Jézus belénk hatolhasson, felváltva szükséges a munka, amely kitágít és a fájdalom, amely öl – az élet, amely az embert növeszti, alkalmassá téve őt a megszentelődéshez, és a halál, amely megkisebbíti, hogy ezáltal megszentelje… Az annyira óhajtott Megtestesülés, miként a teremtés is, amelyet megvált és átformál, félelmetes folyamat: Vér által valósul…”

Később, 1923-ban a paleontológus Kínában, részt vett egy őslénytani expedícióban, ekkor  ismét nem volt alkalma misézni. Mongólia szívében rögzítette Mise a világ felett című elmélkedését. Erről írta egyik levelében: „Lassanként egyre jobban kidolgozom, imádkozgatva, az én „misémet a dolgok felett”. Úgy tűnik nekem, hogy bizonyos értelemben a naponta átváltoztatandó szubsztancia igazában a világ napi növekedése: a kenyér jól szimbolizálja azt, amit a teremtés létrehoz, a bor (vér) pedig azt, amit erőfeszítése közben elveszít, a kimerüléstől és a szenvedéstől.”

Teilhard tehát meglátta az Eucharisztia kozmikus hatásait. Krisztus „lefokozott” jelenlétét érzi meg az egész világegyetemben, amely a hívő szemében áttetszővé válik: Jézus „diaphaniája” lesz. Hangsúlyozzuk: Nem azonosítja ezt a jelenlétet a szentségi jelenléttel, amely a konszekráció eredménye; de hiszi, hogy egy bizonyos másodlagos értelemben – az Eucharisztia „kiterjedése” révén, ahogy ő mondja, az „isteni miliőben” –, az egész teremtés egyetlen nagy ostyát képez. S az emberi erőfeszítés értelme nem más, mint előkészíteni ezt az Ostyát az átváltoztatáshoz, amelyet a feltámadt Krisztus visz véghez.

A tudós jezsuita misztikus víziójára hivatkozott XVI. Benedek pápa is (2009. július 27-én) az aostai székesegyházban tartott homíliájában: „Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává.”

Ferenc pápa szintén Teilhard vízióját idézi Laudato si’ kezdetű körlevelében, a jegyzetben utalva Benedek pápa előbbi megjegyzésére is. Assisi Szent Ferenc szellemétől ihletett enciklikája 83. pontja így ír a feltámadt Krisztus egyedülálló szerepéről, aki a fejlődő univerzum Ómega-pontja:

„A világegyetem útjának célpontja Isten teljessége, amelyet már elért a feltámadt Krisztus, az egyetemes érlelődés gyújtópontja. Ily módon hozzáadunk (reflexiónkhoz) egy újabb érvet, hogy visszautasítsuk az emberi lény minden despotikus és felelőtlen uralmát más teremtmények felett. A többi teremtmény végső célja nem mi vagyunk. Mert valamennyien, velünk együtt és általunk a közös célpont, Isten transzcendens teljessége felé tartanak, ahol a feltámadt Krisztus átkarol és megvilágít mindent. Az értelemmel és szeretettel rendelkező emberi lényt ugyanis Krisztus teljessége vonzza, és arra hivatott, hogy minden teremtményt visszavezessen Teremtőjéhez.”

(szf)

[1] Minderről bővebben lásd B. Sese tanulmányát: „Teilhard de Chardin, a globalizáció prófétája”. Megjelent az Études című folyóiratban: 396 (2002) 483–494. Magyar fordítását készítette Szabó Ferenc SJ in Távlatok, 57 (2002/3) 382–392.