Eucharisztia: A szeretet szentsége – 3. rész: A szentmise, átlényegülés, valóságos jelenlét

- P. Szabó Ferenc sorozata

Az Eucharisztia a hit misztériuma: „Íme, hitünk titka” – mondja a pap az átváltoztatás után. Minden elképzelésünket felülmúló misztérium, és csak hittel lehet elfogadni, ahogy már az egyházatyáknak erről az isteni Szentségről szóló katekézisei is gyakran emlékeztetnek rá. A teológia a különböző korok kultúrája/filozófiája/nyelvezete szerint igyekezett megközelíteni és kifejezni a kimondhatatlan Titkot.

II. János Pál pápa Ecclesia de Eucharistia kezdetű dokumentuma[1] 15. pontjában ezeket írta: „Krisztus – föltámadással megkoronázott – áldozatának szentségi megjelenítése a szentmisében egész különleges jelenlét, melyet (VI. Pál pápa szavai szerint)[2] »nem azért mondunk valóságosnak, hogy tagadjuk a többi jelenlét valós voltát, hanem hogy kiemeljük a szubsztanciális /lényegi/ jelenlétet, melynek erejéből Krisztus, az Isten-Ember teljes valójában jelen van«. [Kiemelés tőlem – Sz. F.]” S hogy a Trienti Zsinat örök érvényű tanítását idézzük: „A kenyér és a bor konszekrálásával a kenyér egész szubsztanciája /lényege/ Krisztus, a mi Urunk testének szubsztanciájává, és a bor egész szubsztanciája az ő Vérének szubsztanciájává változik. Ezt az átváltozást a Katolikus Egyház megfelelően és helyesen transzszubsztanciációnak nevezi.”

Krisztus szentségi jelenlétét az egyházatyák a görög, a platóni gondolatvilág ’valóság-képmás’ fogalmakkal, a középkori hittudósok pedig a germán népek gondolatvilágának jobban megfelelő substantia-accidens fogalmak megkülönböztetésével  fejezték ki. Az újkori teológia több évszázadon keresztül a Trentói zsinat által is használt középkori (arisztotelészi eredetű) fogalomrendszer kereti között mozgott, és lényegesen új meglátásokat nem hozott.

Az ősegyház reál-szimbolikus gondolkodása háttérbe szorul Tours-i Berengár (†1088) véleményének terjedése után, aki a kenyeret és a bort Krisztus jelenlétének puszta szimbólumaiként kezdi értelmezni.[3] A klasszikus skolasztikus teológia az arisztotelészi metafizikát az Eucharisztiára (átlényegülésre) alkalmazza: az „accidensek” a valóság érzékelhető dimenzióját jelentik, a „szubsztancia” a szellemi értelem által szemlélt metafizikai lényeget. Ez a lényeg változik, az accidensek (kenyér és bor jelei) nem. Ezzel a megkülönböztetéssel fejezték ki a szentségfogalomban rejlő feszültséget a tapasztalható jel (kenyér és bor) és a megjelölt valóság (Krisztus Teste és Vére) között. Amikor a késő középkori nyelvhasználatban a szubsztancia már nem metafizikai kategóriát jelent, hanem a kémiában a fizikai dimenzióra gondolnak, elkezdenek a kenyér és a bor (anyag) szubsztanciájáról spekulálni.

„Az egész középkori vita a kenyér és a bor átváltozásáról a távlatok beszűkülését jelzi, ha a Szentírás és a patrisztika mértékével vizsgáljuk: már nem annyira az eucharisztikus lakoma-töténésre mint egészre irányul a figyelem, hanem a kenyér és a bor adományára és azok átalakulására összpontosul. Ezzel az áldozat gondolata is elszakad a lakoma gondolatától.”[4]

A 20. században azonban relációs-gondolkodás hódít teret a szentségtanban, az eucharisztikus átlényegülés terén is. Nem szubsztanciális, hanem relácionális ontológia ez, amely szerint a dolgok lényege nem abban van, amik önmagukban, hanem azokból a kapcsolatokból, viszonyokból adódik, amelyekhez tartoznak. A viszony-szerkezet  összefüggésében a jelentés többet mond, mint a szubsztancia szó. A kenyér és bor színe (szimbóluma) alatt Krisztus önmagát adja, személyes kapcsolatba lép a hívővel.  Az Eucharisztiában összpontosul a világ: a Lélek erejében jelen levő feltámadt Krisztus, aki a teremtés és a megváltott emberiség Ura, mindent betölt (Ef 4,10), beteljesíti valamennyi teremtmény legmélyebb létértelmét és legalapvetőbb létcélját. A kenyér és bor adományok által szimbolizált teremtett világ új viszonyba lép a dicsőséges Krisztussal, akit már nem korlátoz a tér és az idő, és lehetővé teszi a hívő embereknek, hogy „a Szentlélektől táplált szeretet tüzében valóságosan eggyé forrjanak Krisztussal az Atyaistenhez térő áldozati odaadás formájában”.[5]

Az újabb teológia tehát -  az egzisztencializmus, a perszonalista filozófia és a fenomenológia megértési horizontján belül – az Eucharisztiára alkalmazva elmélyítette a jelenlét fogalmát, és az eucharisztikus átváltozást a történés (átváltoztatás aktusa) összefüggéséből és a viszony-szerkezet (a személyes kapcsolatok hálózata) változásaiból kiindulva próbálja  újraértelmezni.[6]

Részben a Szentíráshoz és az egyházatyákhoz való visszahajlás, részben pedig éppen az új filozófia, a perszonalizmus (személyes viszonyok hálózata) eredményeinek felhasználásával tehát az újabb katolikus teológia túllépett a skolasztikus (arisztotelészi–tamási) szentségtanon. Neves teológusok hangsúlyozzák a hívő ember és a feltámadt Krisztus személyes találkozását, a relációs=viszonyszerkezetű  gondolkodás és a reál-szimbolikus értelmezés fontosságát.

Krisztus szentségi jelenléte személyes jelenlét: „A Krisztus szavai által új értelmet és célt nyert kenyér és bor által maga Krisztus van jelen velünk, számunkra, érettünk, és újra szemünk elé tárja létének értelmét: keresztjét, feltámadását. Azáltal, hogy étel és ital formáját ölti, maga Krisztus hív bennünket asztalához, önmagát adja nekünk avégett, hogy mi is megnyíljunk, önmagunkat adjuk neki, és benne Atyjának és testvéreinknek. (…) Krisztus a szentmisében isteni teljhatalmával a megszentelt adományoknak új célt és értelmet ad (transfinalizatio, transsignificatio), és ez a változás oly gyökeres, hogy az adományok lényegét már nem nevezhetjük közönséges eledelnek, kenyérnek, bornak: az adományok lényege az általuk életáldozatát kifejező és (önmagát nekünk adván) bennünket ez áldozattal egyesítő Krisztus.” [7]

Miután így összefoglalta az új szemléletet, P. Nemeshegyi hozzáfűzi: ez a felfogás lényeges szempontokkal gazdagítja az Eucharisztia teológiáját, de megvan a veszélye, ha kizárólagos, amint ezt VI. Pál Mysterium fidei k. körlevele hangsúlyozta[8]. „A „célváltozás” és „értelemváltozás” fogalmak keretére korlátozódó magyarázat nem fejezi ki elég erősen és világosan Krisztus valódi, lényegi jelenlétét. (…) Ezért a fenti felfogás kiegészítésére igen fontosnak tartjuk az újabb kutatásokat, amelyek kiindulópontja Krisztus egyedülálló létvalóságának figyelembe vétele. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az Oltáriszentségben nem más van jelen, mint a megtestesült, értünk meghalt és feltámadott és így a mindenség eszkatológikus csúcspontjává és középpontjává emeltetett Istenfia, Krisztus. (…) A világnak a Krisztusban való összpontosítását jelenti, elővételezi és mozdítja elő  az Eucharisztia: a feltámadott Úr, akit már nem korlátoz tér és idő, aki ott van, működik és fejezi ki magát, ahol és ahogyan kívánja:  az oltárra tett  adományokat saját feltámadott Ómega-(végpont)-jellegű létvalóságába vonja oly módon, hogy ő maga lesz, teljes istenemberi, megdicsőült létvalóságában, az adományok létének alapja. Egy teljesen új és egyedülálló viszony alakul ki az adományok és Krisztus között: ez a viszony hasonló ahhoz a viszonyhoz, amely majd a világ végén fogja a mindenséget az egy Krisztushoz kapcsolni.”[9]

Jean Mouroux francia teológus így foglalja össze az új perszonalista szemléletet: „Az Eucharisztia reláció-hálózat (személyes viszonyok) misztériuma. Teljesen függ a húsvéti misztériumtól: Krisztus Kereszthalálától és Feltámadásától, hathatósan megjeleníti Jézus Krisztus egyetlen megváltói tettét; ezt a megjelenítést Jézus Krisztus Teste és Vére, tehát Jézus Krisztus személye valóságos jelenléte által valósítja meg; ezt a misztériumot a kenyér és a bor rejtett átváltoztatása által eszközli. A legcsekélyebb jel teszi jelenvalóvá a legfenségesebb misztériumot, mert benne egymással összekapcsolódik ez a három: a valóságos áldozat, a szimbolikus áldozat, az örök áldozat. Mert az Eucharisztiának köszönhető, hogy megvalósul  – Isten Igéje által – Jézus Testének és Vérének valóságos jelenléte, magának Jézusnak a jelenléte, és ezáltal az embereket megmentő és Istennel kiengesztelő Megváltás aktusának valóságos jelenléte, és titokzatosan megkezdődik a Feltámadás világrendje.”[10]

(szf)

 

[1] VI. Pál Mysterium fiedei kezdetű. enciklikájára és a Trentói zsinatra is hivatkozik. –  A dokumentum ismertetése a Távlatok 2003/2. számában (229–238.)

http://www.tavlatok.hu/6002xroma.htm

[2] Mysterium fidei, 39.

[3] E viták során tevődik át majd a „misztikus” jelző az eucharisztikus testről az egyházi testre. Vö. Henri de Lubac, Corpus mysticum.

[4] Th. Schneider (szerk.), A dogmatika kézikönyve, II, Bp., 1997, 301. – Vö. Aquinói Szent Tamás (Summa Th .III, q. 79, a.7.) megkülönbözteti az „áldozatot” (konszekráció) és a „szentséget” (áldozást).

[5] Nemeshegyi Péter, i. m. 124. P. Nemeshegyi itt megjegyzi: Ezt a szemléletet különböző árnyalatokkal elfogadják olyan neves teológusok, mint F. X.  Durwell, J. Ratzinger, G. Martelet, A. Gerken, R. G. Cipolla…

[6] Vö. Nemeshegyi Péter: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre”, Távlatok.-Agapé, 1994, 121kk.Az átlényegülés dogmájának újabb értelmezéseiről bőségesen tájékoztat Dr. Előd István, Katolikus dogmatika, SZIT, Bp., 1983, V. főrész 88–90§§, 504–526.

[7] Nemeshegyi, .,m. 122.

[8] DH 4413.

[9] Nemeshegyi, i.m. 123-124.

[10] Jean Mouroux, Faites ceci en mémoire de moi, Aubier, Paris, 1970, 71–72.