Ravasi bíboros homíliája Mindszenty József bíboros halála 42. évfordulóján bemutatott szentmisén

Ravasi bíboros homíliája Isten Szolgája, Mindszenty József bíboros halála 42. évfordulóján bemutatott szentmisén a római Santo Stefano Rotondo templomban 2017. május 4-én este hat órakor

„Minden liturgia két tekintetet foglal magába. Az egyik a magasba néz, a végtelen és az örökkévaló felé, Isten és Krisztusa felé, Isten Szava felé, amely a hegyről jön alá, mint Izraelben a Sínai-hegyről, vagyis a természetfölötti, a misztérium láthatára felől.

De minden liturgia magába foglal egy vízszintes tekintetet is. A szemek egymásra tekintenek, az arcok találkoznak. Nem véletlen, hogy ez a szó, liturgia, amint jól tudjátok, görögül egy nép, egy gyülekezet munkáját jelenti. Ezért szeretném ezt ez elmélkedést éppen ebből az első tekintetből kiindulva elkezdeni. Egy tekintetből, amelyet a köszöntések liturgiája is megjelöl.

A szertartás elején úgy köszöntöttelek benneteket, mint ahogy maga Jézus köszöntötte tanítványait: Béke veletek. Shalom – héberül. A szertartáson majd kezet is szorítunk egymással. Ezért szeretném azzal kezdeni, hogy köszöntelek mindnyájatokat, akik itt jelen vagytok, akiket az előbb felsoroltak, kezdve a papoktól, akik körül vesznek engem ebben a csodálatos római templomban, és az egész magyar közösséget, akiket elsősorban diplomáciai hatóságai képviselnek.

Közös elmélkedésünk családias lesz, mert ti meghívtatok engem, hogy ünnepeljem a ti emlékezeteteket, amelyet többek között egy kórus és egy zenekar is tanúsít, amelyek hazátokból érkeztek, amelynek földjét én is többször meglátogattam, és amely kedves Acerbi érsek számára is, aki nunciusként élt ott hét évig.

Mindenekelőtt szeretnék emlékeztetni ezzel a családias tekintettel Mindszenty bíboros alakjára, aki jelen van itt szellemileg és lelkileg. És annak a szavai által teszem ezt, aki szoros, olykor nehéz kapcsolatban állt vele, vagyis VI. Pál emlékezete által. Amint tudjátok, kérnie kellett tőle az áldozatot, hogy mondjon le esztergomi érseki címéről: “A feszület előtt írok neked, aki majd egy napon ítéletet mond rólam és Önről”.

És íme, VI. Pál szavai, amelyeket néhány nappal Mindszenty bíboros halála után mondott: “Pap és lelkipásztor egyedülálló alakja volt Mindszenty bíboros. Buzgó a hitben, büszke érzelmeiben, rendíthetetlen abban, amit kötelességének és jogának érzett. A Gondviselés őt nemes hazája egyháza ezeréves fennállásának egyik legnehezebb és legösszetettebb szakasza főszereplői közé helyezte. Ellentmondás jele volt és minden bizonnyal továbbra is az lesz, mint ahogy tisztelet és erőszakos támadások tárgya volt; olyan bánásmódban volt része, amely fájdalmasan megdöbbentette a közvéleményt és különösen a katolikus világot, és amely nem kímélte meg személyét és szabadságát”.

Így szólt VI. Pál 1975. május 7-én. Még emlékszem rá –mint diák, de már, mint felszentelt pap, itt Rómában, Mindszenty bíboros megérkezésére Rómába. VI. Pál fogadta, és együtt mutatták be a szentmisét a Sixtus-kápolnában. Azután a bíboros, mint tudjátok, egy vagy két hónappal később visszavonult Bécsbe. Ez a vízszintes tekintet emlékezete, vagyis egy eseményre való emlékezés, amely főleg a tiétek és, amelyre meghívtatok engem.

És most térjünk a második tekintetre, amely felfelé irányul, Isten Szava felé, amelyet az előbb hallgattunk. Szeretnék röviden két dologról elmélkedni veletek, mintegy kiválasztva két szálat, két fonalat, amely Isten Szavából száll alá. Az első az Apostolok Cselekedeteiből vett első olvasmány (ApCsel 8,27-39) elbeszéléséből származik. Tudjátok, hogy az Apostolok Cselekedetei a kezdetek egyházának sokoldalú bemutatása. És ebben benne van ez az út is, amely Jeruzsálemből Azótusba vezet, a Szentföld déli részének egy központjába. És ezen az úton halad ez a diplomata, ez az etiópiai királynő magasrangú tisztségviselője. Ez a személyiség az Apostolok Cselekedeteinek egy úgynevezett istenfélő embere. Vagyis arra érez vágyat, hogy belépjen a Szövetség híveinek közösségébe. Ezért tanulmányozza, olvassa a Biblia egy tekercsét. Ez Izajás próféta egyik híres oldala, az ún. Úr Szolgájának negyedik éneke. Egy oldal, amelyet messiási olvasatban értelmeztek, főleg a keresztények, akik benne Krisztus arcvonalát látták. Mert a Messiás, azt az oldalt olvasva, nem a győzedelmes Messiás, aki lovon lép be Jeruzsálembe, mint egy császár, mint egy politikai felszabadító. Izajás énekének Messiása ezzel szemben egy szenvedő, megsebzett személy, akinek szégyelljük még az arcát is szemlélni, olyan megdöbbentő. Íme, ezek a sorok, amelyeket a közeli Etiópia udvarnoka, udvari tisztje olvas. Izajás mondja: az Úrnak ez a szolgája olyan, mint egy bárány, akit a vágóhídra vittek, mint egy bárány, aki elnémul nyírója előtt. Ő sem nyitotta szólásra száját.

És itt van az a mondat, amelyre emlékeztetni szeretnék, amelyet képzeletben Mindszenty bíboros alakjára lehet alkalmazni: megaláztatásában megtagadták tőle az ítéletet, az igaz ítéletet. Emlékszem, még nagyon fiatal fiú voltam, az ellene indított per képeire.

És íme, a téma, amit most feltárok előttetek, a szenvedés témája. Napjaink társadalmában a szenvedés az átok jele, a számkivetettség jele. Olyannyira, hogy amikor fájdalom hat át bennünket, minden módon arra törekszünk, hogy kilépjünk belőle. A Bibliában azonban nem csak a megtisztulás, hanem a lelkek üdvözülésének a jele.

Egyfajta vezeklés a világban lévő rosszért. Ezért nem tudhatjuk, hogy a részünkről és a világ részéről elkövetett rosszat milyen mértékben törlik el ezek az igazak, akiket a földön még ma is üldöznek, megaláznak – ők a nyomorultak, a menekültek, a boldogtalanok, a társadalom peremére szorultak, a föld utolsói – akik nem kapnak igazságos ítéletet, akiket megaláznak, amint a próféta mondja. Valójában ők azok, akiken megnyugszik Isten tekintete, sőt, ők jelenítik meg a Messiást. Emlékeztek Jézusnak arra a beszédére, amelyet Máté evangéliumának 25. fejezetében olvasunk? Hol van ma Krisztus Arca? Az Arc, amelyet már elveszítettünk, nem tudjuk, hogy milyen volt, az evangéliumok nem írják le. Krisztus Arca az éhezőkben, a szomjazókban, a bebörtönzöttekben, a betegekben, az utolsókban van jelen.

A második elmélkedés szintén felülről, Isten Szavából száll alá, ebben az esetben az evangéliumból, amelyet az előbb hallgattunk (Jn 6,44-51). Ez a szakasz, a töredék, amit hallgattunk abból a nagy beszédből, amelyet Jézus egy zsinagógában tart, a kafarnaumi zsinagógában. A zarándokok még ma is felolvassák ezt a szakaszt Kafarnaumban, egy később épült zsinagógában, de amely ugyanazon a helyen épült, ahol Jézus mondta a beszédet.

És Jézus ebben a szakaszban bevezet egy olyan elemet, amely az előbb elmondottaknak éppen az ellenpólusa. A fény látóhatára az élet utolsó határán túl, a Feltámadás látóhatára. Ezért olvassuk a húsvéti időszakban. A szakaszban hét alkalommal vezeti be ezt a témát: aki belőlem, az én kenyeremből eszik, azt feltámasztom az utolsó napon; aki hisz bennem, annak örök élete van; én vagyok az élet kenyere, aki ebből eszik, nem hal meg; én vagyok az élő kenyér, aki ebből a kenyérből eszik, örökké él; a kenyér, amit én adok, sokak életéért adom. Hét alkalommal szerepel a jövő életének, a Feltámadás dicsőségének a témája.

És ez a szakasz is lélekben kapcsolódik ehhez a szertartáshoz, Mindszenty bíboros emlékéhez. Ahogy az elején emlékeztünk rá, Isten Szolgája boldoggáavatásának folyamatához; vagyis ahhoz, hogy a szenvedés után bekerül a dicsőségbe, a világosságba, a békébe. Ez az alapelv legyen életünk tartóoszlopa is, amikor a sötétségben, a homályban vagyunk, vezessen bennünket a remény, ez az erény, amely egy francia költő szerint, aki ennek a reménynek szentelte egy teljes költeményét, - a három isteni erény között a legkisebb lánytestvér. A másik két erény – a hit és a szeretet – nagyszabású nővérek. A remény azonban, mint ahogy a gyermekek teszik szüleikkel, kezükkel húzzák őket és viszik előbbre a hitet és a szeretetet. Íme, a remény, amely lökést, ösztönzést ad, hogy előbbre haladjunk a világosság felé.

Végül szeretném két személy szavával befejezni, akik ma is lélekben szólnak hozzátok. Az első, Szent II. János Pál szava, aki az esztergomi székesegyház kriptájában, ahol Mindszenty bíborost eltemették, ezeket mondta 1991. augusztus 16-án a sír előtt:

„Esztergomban, magyarországi látogatásom kezdetén, különösen is fel kívánom idézni a szeretett és tisztelt főpásztor, Mindszenty József bíboros emlékét, aki a Krisztushoz és egyházához való hűség s a hazaszeretet tündöklő tanúságtételét hagyta ránk. Nevére és emlékére mindig áldva fogunk emlékezni.”

Neve és emlékezete ma is áldásos.

És természetesen, utolsóként, bár nem saját nyelvén, itt van magának a bíborosnak a szava, Emlékirataiból:

„Mindezek ellenére nem érzek keserűséget. Sőt, továbbra is arra törekszem, hogy Urunk áldásának támaszával, folytassam az üdvözítő küldetést a világ minden részén szétszórtan élő magyarok lelkének javára, ugyanazzal a lelkülettel, amely mindig munkára késztetett hazám egész területén”.

(Az elhangzott prédikáció hanganyagából átírta és fordította Vertse Márta)