2017-04-27 09:30:00

Én vagyok az ajtó: Martos Balázs atya elmélkedése Húsvét 4. vasárnapjára


János azzal fejezte be a vakon született meggyógyításának elbeszélését (9. fejezet), hogy a vak elismerte és leborulva imádta Jézust, aki viszont burkoltan a farizeusokat vádolta vaksággal. Ezután hosszabb beszédet kezd (10. fejezet), a szöveghelyzet szerint elsősorban a vitázó farizeusokkal szemben. Felvet egy képet, amely akolról és ajtóról, juhokról és pásztorról szól, majd – mivel vitapartnerei nem értik a hasonlatot – ki is fejti azt egyre bővebben. A sokoldalú kép részleteit önmagára értelmezi, úgy magyarázza meg. „Én vagyok az ajtó”, „én vagyok a jó pásztor”, mondja.

A beszédet János kétszer a körülállók reakcióinak jelzésével szakítja meg, s ezzel alkalmat teremt a mélyebb jelentésrétegek kifejtésére: az ajtó, az egyetlen ki- és bejárat lehetősége Jézusnak az üdvösség történetében betöltött különleges szerepéről szól. A beszéd középrésze szerint a jó pásztor megvéd, sőt életét adja, vagyis áldozattá válik, szinte a bárány helyett. Ismétlődik a juhok és a pásztor egymás iránti kölcsönös ismeretének témája is, amelynek mintája az Atya és a Fiú egymás iránti ismerete és szeretete. Így érkezhet el a harmadik, befejező egység a János számára annyira fontos végponthoz, ahol Jézus kijelenti: „Én és az Atya egy vagyunk”. Az első kérdés tehát az, hogy hol vannak a hívők közösségének határai, azután miért és hogyan adhat Jézus örök életet a híveknek, illetve hogyan gyökerezik mindez Jézusnak az Atyával való kapcsolatában.

Jézus felvet tehát egy hasonlatot, amely annyira hétköznapi, hogy a farizeusok nem értik, mit akar vele mondani. Izrael ősei pásztorok voltak. A nyájakat főleg téli időben a településekhez közel terelték közös akolba, ahonnan a pásztorok a saját juhaikat hívogatva, kiválasztva vitték legelőre. Nyáron az is előfordulhatott, hogy hevenyészett, mindössze kövekkel kijelölt szálláshelyen tanyáztak, ahol a bejáratot csak a pásztor őrizte. A kép hangsúlyozza, hogy a pásztor betartja a szabályokat, először is egyfajta normalitást képvisel a tolvajokkal és rablókkal szemben. Másrészt olyasfajta egymásra hangoltságot sejtet a pásztor és az egyes juhok között, amely bizalmi jellegű: ennek hallgatnak a hangjára, elég hívni őket, a gonosz szándékútól viszont menekülnek, mert érzik, hogy rosszat akar.

Az egész beszéd kinyilatkoztató jellegű: minél világosabban beszél Jézus, annál sötétebb a farizeusok sötétsége. A kérdés valójában az Isten nyájának sorsa, amelyet a farizeusok az előző fejezet tanúsága szerint rosszul terelnek. Kivetették (ekballó) maguk közül a vakon született, de immár látó embert. Most Jézus lesz az, aki összes juhát kiviszi (ekballó) közülük. A „ki és bejáró, legelőt találó” nyáj valószínűleg Izraelre utal, amelyet Józsue vezetett az ígéret földjére (vö. Szám 27,17). Jézus kivezeti a nyájat új exoduszban, teljesebb, örök életre. A kisded nyáj eddig azt hitte, kizárták az életet jelentő közösségből, most azonban Jézus az ajtó, s az út rajta át vezet a megígért országba, sőt, ő a megnyílt kapu két közösség határán. A tolvaj elveszít (apollümi – Jn 10,10), a pásztor életét adja, hogy el ne vesszenek (apollümi), hanem örökké éljenek (vö. Jn 3,16).

A jó pásztor története talán a holtak feltámadásával összefüggésben került a húsvéti időbe. A kereszténység hamar átvette a pogányok körében is ismert képet, hogy a túlvilágon Merkúr vagy Herkules vállára veszi az elhunytat, és Krisztus előképét látta bennük, aki megment az örök haláltól.

Krisztus az ajtó. Vajon hová vezet? Mitől véd meg, és mire tár fel?

Krisztus a pásztor, aki hív, de hangjához szoktatni kell magam.

 








All the contents on this site are copyrighted ©.