A húsvéti leheletről… P. Vértesaljai László SJ elmélkedése

A nápolyi Lello, rendes nevén Raffaello Lanzilli prédikál Húsvét második vasárnapján (Dominica in albis, Irgalmasság vasárnapja) a kápolnánkban. Nincs leírt szövege és az óráját sem nézi. Megáll az idő és az apró termetű Lello a szívéből beszél. Most van az a bizonyos nyolcadik nap, amikor a tanítványok ismét együtt voltak ugyanazon a helyen, de most már Tamással együtt. Tamással, aki nem hitt nekik és nem győzte meg őt az Úr megjelenése okozta örömük sem. Tamás látni akarta az Urat…

Ő pedig eléje megy Tamás elvárásainak. Megjelenik ismét. Közéjük lép és mindenkit köszönt. Békesség nektek! Aztán Tamáshoz fordul. Ez annyira az Úr gesztusa! Ő mindenkié, de leginkább a rászorulóké. És Tamás szorong, összepréselődik a szíve és keresi az élő Názáretit. Ő pedig leszáll Tamás szintjére, ahol a kéz beszél, pontosabban a kezéhez szól Jézus meleg oldalsebe. Az a szívből áradó húsmeleg győzné meg Tamást, aki öntudatlanul keresi az első születés testmelegét. Olyan ő, mint Nikodémus, akinek Jézus a feltámadás-újjászületés lehetőségéről beszélt.

Mi hiányzott Tamásnak? Társai öröm-tanúságtétele nem győzte meg. Az Úr adta leheletből pedig nem kapott. Azt az Úr azon a nagy napon osztotta ki övéinek, amikor éppúgy megjelent és békességet kívánt. Oldalát is megmutatta a megváltás sebével. Ekkor fogta el a tanítványokat nagy öröm. Erre ismét békéjével köszönti, majd saját küldetése részeseivé teszi őket: Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. E szavak után rájuk lehelt.

Erről maradt le Tamás. A lehelet közelségéről és forróságáról. De még mielőtt túl gyorsan e lehelet teológiai jelentőségéről szólnék, maradjunk egyelőre annak antropológiai jelentésénél. Még teljesebb lesz ennek jegyében az isteni irgalmasság gazdagságának a felfedezése!

Az ember teremtésekor az Isten lehajol hozzá, közel a képmása arcához és orrába lehel. Ez nem egy pukedlis lehelet, hanem az egész creatio legfontosabb, lényegi mozzanata. Ez a lehelet ad életet az embernek és lesz az a sár-formátum élő-lény, ahogy szépen fordítja Károli: és lőn az ember élő lélekké! Arc az archoz, ajak az ajakhoz ér. Így megy át az élet, ebben a mélységes közvetlenségben és intimitásban. Ezt modellálja Jézus, amikor a vakon születettet meggyógyítja. Szája nedvével újra gyúrja a föld porát, majd ezzel keni meg a szemét.

Az egyház nem felejtette el ezt a gesztust és Nagycsütörtökön a püspök a krizma fölé hajolva, egészen közelről, mintegy személyesen rálehel az illatos olajra. Életet nyer az a síkos folyadék, amit a régiek az Oltáriszentséghez hasonlóan külön szentségházba tettek és amikor használták, életet adott, új életet! 

Az a finom lehetet így lesz az irgalmasság szélvihara, mely iszonyú erejével elsöpör minden bűnt. De még mielőtt kioldódna az az újjáteremtő őserő, be kell lépni a teremtés kertjének alkonyi hűsébe és Illéssel együtt hallani kell a Magasságbeli átvonulásának – Húsvétjának – csendes leheletfinom fuvallatát. Lám, emberi személyes kapcsolat, mely aztán befogadja a ráépülő istenit. Örök képlete Isten és ember találkozásának.

A prédikáció végén Lello még tartogat valamit, naná, valami személyeset! Mi viene in mente un canzone napoletano…, vagyis eszébe jut egy nápolyi dal. És mondja a szövegét nápolyi dialektusban, de ezt még Lombardi atya sem érti, pedig ő is olasz, igaz piemonti. Lello fordít tehát nápolyiból olaszra. „Nézem kedvesem, az arcod, amint alszol. Szeretnék lehelet lenni a leheletedben, de nem akarlak felébreszteni, ezért én is elalszom, és így lesz eggyé a leheletünk”. 

Bizony mondom nektek, megállt a levegő a Nativitas kápolnánkban. A beállott nagy csendben szépen hallottuk egymás lélegzetét. Lélekkel telt meg a levegő. Ott lebegett a Spiritus Sanctus a fejünk felett…, Húsvét nyolcadnapján!

Becsuktam a szemem és a Lélek szárnyán elröpültem Padovába, a Scrovegni kápolnába. Leültem a kicsi gótikus templomka közepén, szemben a bejárattal, s addig néztem Szűz Mária szüleit, Annát és Joachimot, amíg még látni tudtam. Szivárványos felhő vonta be Giotto ikonját, amint a szent szülők, Isten házának kapujában megcsókolják egymást. Rendesen, és gyönyörű nagy szeretettel. Pontosabban szólva szerelemmel. Érzik egymás finom és meleg leheletét. Ennek a közelségnek a gyümölcse Mária, Jézus Anya. Nekünk adott Fia pedig ránk akar lehelni, az Atyja meleg leheletével. Hogy életünk legyen! És az bőségben legyen!

(vl)