Megrendült a föld - Martos Balázs atya elmélkedése Húsvétvasárnapra

Fény és sötét szétválasztásával kezdődött a világ teremtése. Éjszaka szólította meg Isten Ábrahámot, hogy menjen, áldozza fel egyetlen fiát. A kivonulás csodája is, Izrael megszabadítása Egyiptomból, éjszaka történt. Sötétség borult a földre, amikor kereszten függött a Megváltó, és éjszaka fedi azt az órát is, amikor Isten új életre támasztotta őt.

Máté pontosan tudja, hogy határvonalon áll. Szó szerint azt mondja, „későn szombaton, amikor virradt a hét első napja” – akkor mentek ki az asszonyok a sírhoz. Nem is tudjuk, hogy az éjszaka végét vagy az új nap kezdetét értsük ezalatt. Titok, hogy a Megváltó szeretetből vállalt halálát, a legmélyebb sötétséget, vagy immár a feltámadást, az új napot köszöntsük előbb.

A történet is szinte ugyanott folytatódik, ahol nagypéntek délután abbamaradt. Mária Magdolna és a másik Mária, Jakab és József anyja, a sírral szemben ült, onnan nézte, ami történt. Most elsőként érkeznek, de jobbára most is nézők maradnak. A sírnál az Úr angyala a főszereplő, ő ül az elhengerített kőre, szinte várva, ki mit szól az eseményhez, ki hogyan próbálja értelmezni. Az őrök remegnek, halálra váltan, hiszen most ők képviselik a hazugságot, a tények elfedésének, letagadásának szándékát. Máté szerint a hazugság is, az igazság is átér a jelenbe. „Emlékszünk, hogy még életében azt mondta: Három nap múlva feltámadok. Parancsold meg tehát, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig…” – mondták a főpapok Pilátusnak (Mt 27,63köv). Később meg: „Mondjátok, hogy a tanítványai éjjel eljöttek, és ellopták őt… Mi majd kimentünk titeket” (vö. Mt 28,13köv).

A csalás azonban nem használ: az őröknek van mitől rettegniük, az asszonyoknak viszont nem: „Ti ne féljetek!” – mondja az angyal. Olyannak látjuk őt – a megjelenése, mint a villám, a ruhája fehér, mint a hó –, amilyen Jézus volt a színeváltozás hegyén. Most érik be ez az emlék is (vö. Mt 17,2).

Az Úr angyala határozott, szinte segítőkész. „Tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek. Nincs itt, feltámadt.” Paradox tény: „a megfeszített” most már Jézus címe, maradandó minőséget jelöl (ezért áll perfektum alakban – vö. 1Kor 1,23; 2,2), ugyanakkor ő az, aki már nincs itt, aki feltámadt. Megfeszítve ment át az új életbe. Az angyal mintegy átadja a felelősséget az asszonyoknak: „Íme, én megmondtam nektek.” Az ő szavára, egy égi küldött segítségére volt szükség ahhoz, hogy megértsék, mi történt.

Máté a feltámadt Jézusnak csupán két megjelenéséről tud. Az egyik az asszonyoknak, útközben. Ünnepélyes köszöntést hallunk, majd a szeretet és az Istennek kijáró hódolat gesztusait látjuk: leborulnak előtte, átkarolják a lábát, és fogadják a küldetést, amely a tanítványokhoz vezeti őket. A másik találkozás már az evangélium befejezése, a tanítványok küldése és a nekik szóló ígéret: „Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig”. Máté szerint Jézus azonnal felismerhető. A szenvedésben hűségesnek, a feltámadásban az Atya hatalmas Fiának bizonyult.

Most végleg elválik egymástól a sötétség és a világosság, és megremeg a föld, amelyet Isten a teremtés kezdetén megszilárdított. Földrengés rázta meg a világot, amikor Jézus meghalt, és most is ez jelzi, hogy Isten maga cselekszik. A kifürkészhetetlen mélyből induló, mégis mindent átalakító erő találó képe a feltámadás igazságának.

Talán megrendül bennünk is valami. Talán rádöbbenünk, hogy a mélyben már elkezdődött a nagy átalakulás, és csak idő kérdése, hogy a feltámadás igazsága, hogy él az Úr, átjárjon életeket, szavakat és tetteket, átjárja ünnepeinket és kapcsolatainkat.

 

Húsvét vigíliája, A év