2017-03-30 14:56:00

Megyek, és felébresztem: Martos Balázs elmélkedése Nagyböjt 5. vasárnapjára


Lázár feltámasztásának története több szempontból ismétli a vakon született meggyógyításának elbeszélését (vö. Jn 9). Jézus és a tanítványok párbeszéde vezeti be a történetet. Jézus előre kijelenti a betegség, illetve a jel értelmét: Isten, Atya és Fiú fog megdicsőülni. A világ világossága látóvá tette a vakot, most „a feltámadás és az élet” bizonyítja, hogy őbenne élet van (vö. Jn 1,4). A legnagyobb csodajel, a halott feltámasztása azonban a legnagyobb ellenállást váltja ki: a főtanács elhatározza Jézus halálát (Jn 11,45-53), később pedig Lázárnak is életére törnek (vö. Jn 12,9-11).

Lázár története a János evangéliumában olvasható hét csodajel közül az utolsó, egy hosszú fokozás végpontja, egyben közvetlen előzménye Jézus halálának és feltámadásának. Irodalmi értelemben azért különleges, mert megfordítja a csoda–értelmezés logikát, amelyet János mindeddig követett. A jelek, gyógyítások hamar megtörténtek, s ezt követte megértésük, a szereplők ilyen-olyan reakciója (pl. a vakon született vallatása és hite). A cselekmény lényege most az a folyamat, amelyben Jézus „odaér” a csodához. Előbb késlekedik, majd késleltetik sorban az elébe járulók, akik képtelenek elhinni, hogy Jézus még most is, még itt is képes segíteni. A félreértések és látszólag lényegtelen részletek halmozásán keresztül János mégis elsegíti olvasóját a tanítványok külsőleg motivált reakcióitól Márta hitvallásáig, amely az elbeszélés első csúcspontja; majd a sír elé, ahol Jézus az apokaliptikából ismert rövid, parancsoló mondattal életre kelti a halottat: „Lázár, jöjj ki!”

Jézus a tetteiben mutatja meg, hogy ki ő, és bizonyos értelemben azt is, hogy mi fog vele történni. A tanítványok félnek az üldözéstől, és igazuk van: Jézust valóban halálra keresik Júdeában. Jézus, aki odalép a sírbolt elé, hogy parancsoljon a halálnak, belép majd a halál torkába, sőt valóban meghal, mégis előre hálát ad, eukarisztiát ad, mint az utolsó vacsorán, és imádkozik övéiért, akiket az Atya neki adott, mint a búcsúbeszédek végén (vö. Jn 17), itt, ebben a történetben, a sírral szembenézve: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én ugyan tudom, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülálló nép miatt mondom, hogy higgyék: te küldöttél engem.”

János evangéliuma mindig hangsúlyozza a beavatottak és be nem avatottak közti határvonalat, s persze mindig hív, hogy belépjünk, hogy hívők, értők legyünk. Jézus könnye és megrendülése jó példája ennek. Az emberek azt mondják: „Nézzétek, mennyire szerette.” És valóban, az evangélista elmondta mindjárt a bevezetőben, kétszer is: „Uram, nézd, beteg, akit szeretsz!” „Jézus szerette őket: Mártát, Máriát és Lázárt.” A dakrüein ige csendes, visszafogott könnyezést jelöl, nem a siratók zajongását, valakinek a tiszteletreméltó, de legbelülről feltörő megrendülését. Jól értik az emberek Jézus könnyeit és megrendülését? Az értelmezők szerint ez a megrendülés szinte harag is lenne, felindulás, a hit emberéé, aki látja, mennyire nem hisznek azok, akikért eljött, akikkel most csodát akar tenni, mennyire bezárkóznak jogosnak vélt fájdalmukba, miközben maga az élet akarja őket meglátogatni.

„Uram, akit szeretsz, beteg.” A görög aszthenész, szó szerint azt is jelenthetné: akit szeretsz, gyenge. Gyenge, talán a hitében. Gyenge, amíg hitre nem segíted, amíg meg nem erősíted. Lázár visszatér az életbe, és nem azért, hogy még egyszer meg kelljen halnia, hanem hogy Istent dicsőítse új életével, hitével, amelyben már „átment a halálból az életre” (vö. Jn 5,24köv). „Megyek, felébresztem, életre keltem a barátomat Isten hatalmával, szeretettel, amely erősebb, mint a halál.”








All the contents on this site are copyrighted ©.