Szigor, radikalitás, szív: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 6. vasárnapra

A Hegyi beszéd kezdetén a nyolc boldogmondás Isten végső ajándékaira, a tőle szándékolt nagy befejezésre tekintett előre, és ennek fényébe helyezte mindazt, amit Jézus a helyes életről mondani akart. A só és a világosság képe a keresztények hivatását, különleges, Jézuséhoz hasonlítható küldetését fejezte ki. Máté számára azonban döntő kérdés az is, hogy milyen kapcsolatban áll Jézus tanítása a Tórával, a zsidóság életszabályával, illetve ennek korabeli magyarázatával.

A Hegyi beszédnek ez az első tartalmi része a teológusok körében az „antitézisek”, vagyis „ellentézisek”, „cáfolatok” elnevezést kapta. Jézus szerint a törvényből semmi sem veszhet el, majd hat konkrét esetben még ennél is tovább megy: a törvény egyes előírásait még komolyabban veszi, még radikálisabban értelmezi, mint elődei és kortársai. Ebből a hat antitézisből vasárnap az első négyet halljuk, és egy hét múlva következik a két utolsó.

Az első, amit mindezzel kapcsolatban érdemes megfigyelni, Jézus tisztelete a törvény és a próféták, vagyis a kinyilatkoztatás eddigi története iránt. Az i betű a legkisebb a héber és arám írásban, s a kicsiny vessző, amiről itt szó van, valószínűleg az együtt ejtett szavakat összefűző írásjel. A szentírás évszázadokon keresztül gondos másolóknak köszönhetően maradt fenn, akik betűre megszámolták az egyes könyvek hosszát, nehogy valami elmaradjon, nehogy valami elvesszen, s így hamissá legyen Isten kinyilatkoztatása, amely az életre akart vezetni. Mindenesetre nemcsak a betűk igazságáról van szó, hanem arról a Jézus korában aktuális vitáról, hogy melyik a legfontosabb parancs, illetve van-e egyáltalán különbség az egyes parancsolatok súlya között (vö. Mk 12,28-34 párh.). Vajon aki azt kérdezi, ez vagy az még megengedhető-e, nem szegi meg az egész törvényt? Jézus mindenképpen egy olyan alapvető magatartásból indul ki, amely szerint az egész törvényért hálásnak kell lenni, ahol, a legkisebb eligazításból is tanulni lehet valamit, és ahol az egész törvénynek „lelke”, „szíve” van.

Az evangélista abból a tapasztalatból indul ki, hogy Jézus maga az új törvény, ő tárja fel véglegesen Isten életadó akaratát. Jézus maga lett a törvény szíve, az ő irgalmasságával, az ő teljes odaadásával. Mégsem azt mondja, hogy mindaz, ami ezelőtt történt, hiábavaló volt, felejtsétek el, már ne is gondoljatok rá. A betűből élet, a törvény és a próféták igéiből a Fiú eleven kinyilatkoztatása, az emberek egymás iránti kötelességeiből a szeretetben egybefogott erkölcsiség növekedett. Ez az az igazság, amely felülmúlja a kortársak „Szabad vagy nem szabad?” okoskodását.

Az antitézisekben nem egy törvény tételeiről, nem előírások és tiltások átgondolt rendszeréről van szó. Jézus olyan élethelyzetekről és értékekről beszél, amelyeket végül is egész élettel, szívből jövő döntésekkel tudunk megvalósítani. Képei szándékosan túloznak, hogy elgondolkoztassanak. A gyilkosság a szív haragjában, a paráznaság a dédelgetett kívánságban, az égre-földre esküdöző hazudozás a valóság homályos tagadásában kezdődik. A kiengesztelődést, a tisztaság és az igazság vágyát viszont szintén itt és most felindíthatjuk, Jézusra bízva, hogyan növeli mindezt.

Ami az ember szívében van, az leginkább a tetteiben követhető nyomon. Azt mondhatnánk Jézus erkölcsére is, hogy „szíves”, mert a szív igazságából akarja az egész életet élhetővé tenni. Jézus a szívünkbe vésett írást, a szívünk betűit is őrzi, jóra vágyakozásunkat erősíti egy olyan világban, amely gyakran kioltaná, csalódások és hűtlenségek hamuja alá taposná Isten legszebb ajándékait.