A reménység az egymást erősítés és a béke forrása – Ferenc pápa szerdai katekézise

A reménységről tartott katekézis sorozatában Ferenc pápa ezúttal annak közösségi vonatkozásáról beszélt, hogy fel kell szítani és meg kell tartani a másikban a reménységet, különösen is annak elesettségében. Reménykedni senki nem tanul meg egyedül és magától, hanem a Szentlélekkel eltelt közösség teste a reménység iskolája.

Mindnyájan remélünk, nekünk közösségileg van reménységünk

Ferenc pápa a bevezetőben visszautalt a múlt heti katekézisre, melyben Pál apostolnak a halottak feltámadásáról szóló tanítását tekintette az egyes keresztények reménysége forrásának: „Mindörökké az Úrral leszünk” – idézte a pápa Pál apostol szép szavait. Ugyanabban az összefüggésben az Apostol a keresztény reménységet nemcsak személyes és egyedi összefüggésében mutatja meg, hanem közösségi, egyházi vonatkozásában is: Mindnyájan remélünk, nekünk közösségileg van reménységünk. Ezért tekint Pál a közösséget alkotó összes valóságra, mindenki imádságát és kölcsönös támogatását kérve egymásért. Segítsük egymást kölcsönösen, de ne csak a szükségükben, a rászorultságukban támogassuk őket, hanem segítsük egymást a reménységben, a reménység ápolásában! Az sem véletlen, hogy Pál apostol elsőként a közösség elöljáróihoz fordul. Az ő elsődleges hivatásuk a remény táplálása, amit nem a személyes kiválóságuk jegyében végeznek, hanem egy isteni szolgálat erejében. Éppen emiatt szorulnak rá a tiszteletre, a megértésre és a többiek támogatására – hangsúlyozta a pápa.

A keresztény remény meg nem fogyatkozhat az őszinte és konkrét szeretet hiányában

„Kérünk továbbá benneteket, testvérek, feddjétek meg a nyughatatlanokat, bátorítsátok a kislelkűeket, gondozzátok a betegeket, tanúsítsatok mindenki iránt türelmet” – kéri az apostol az elöljáróktól, vagyis éppen azokra tekint, akik elvesztették a reménységet és már-már reménytelenségbe sodródtak, mert gyengék az élet terheinek vagy éppen saját vétkeik súlya alatt. Ezekben az esetekben még fokozottabban van szükség az egész egyház közelségére és melegére az együttérzés, egy-egy jó szó és simogatás formájában. Bátorítani és vigasztalni kell őket, hiszen a keresztény remény meg nem fogyatkozhat az őszinte és konkrét szeretet hiányában.

A reménység kilép a közösség falain túlra, a világ felé nyit

Ferenc pápa a római levél egyik bátorító szavát idézte: „Nekünk, erőseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát, és ne a magunk javát keressük” (Róm 15,1). Elviselni, vagyis hordozni a gyengék gyarlóságát! Ez a tanúságtétel azonban nem maradhat bezárva a közösség falain belül, teljes erejével mutatkozzék meg kívül is, társadalmi és polgári környezetben, mint olyan felhívás, mely hidakat épít falak helyett, a rosszra nem rosszal válaszol és megbocsátja a sértést! A keresztény soha nem mondhatja: Most megfizetsz érte!, mert ez nem keresztény gesztus! A sértést a megbocsátás győzze le! Éljünk mindenkivel békében! Ez az Egyház! Ezt műveli a keresztény remény, amikor erős formát ölt, ugyanakkor gyengéd marad a szeretetben. A szeretet erős és gyengéd! – hangsúlyozta a pápa.  

Senki nem tanul meg magától reménykedni

Érthető módon a reménységet senki nem tanulja meg magától. A reménység táplálásához szükség van mindenképpen egy „testre”, melyben a különféle tagok kölcsönösen támogatják egymást. Az a tény, hogy remélünk, annak köszönhető, hogy sok testvérünk megtanította nekünk azt és fenn is tartja bennünk ezt a reménységet. Közöttük különleges helyet foglalnak el a kicsik, a szegények, az egyszerűek és a peremre szorultak. Hiszen nem ismer reménységet az, aki saját jólétébe zárkózik, és abban reménykedik, de ez nem is remény, hanem egy viszonylagos biztonság. A reménységet igazában az éli meg, aki naponta próbatételt, bizonytalanságot és saját határait tapasztalja meg. Csak az ilyen testvéreink tudnak igazán tanúságot tenni a reménységről, mert erősek és szilárdak az Úrra hagyatkozásban, minden szomorúságon, elnyomáson és még a halál közelségén is túl. Aki így remél, az egyszer majd meghallja a szavakat: Jöjj, jöjj fivérem és nővérem, jöjj hozzám egy egész örökkévalóságra!

Szentlélek nélkül nincs reménység

Katekézise végén a Szentatya a Szentlélek szerepére utalt a reménység fenntartásában. A reménység természetes helye a szolidáris test, az egyház, amelyben a Szentlélek éltető fuvallata a reménység forrása. Szentlélek nélkül nincs reménység! Ezért hívja segítségül a Lelket örökké Pál apostol. Ha már hinni sem könnyű, nem kevésbé nehéz remélni. De ha a Szentlélek lakik a szívünkben, akkor ő megérteti velünk, hogy ne féljünk, mert az Úr közel van és gondunkat viseli. Örök Pünkösdjével ő alakítja közösségeinket, mint az emberi család élő reménységét – zárta katekézisét Ferenc pápa.

(vl)