Baptizmosz in utero, avagy Magzatvízkeresztség… - P. Vértesaljai László jegyzete

Már legalább egyszer találkoztak és erre mindketten emlékeztek, mindvégig. Az élet vize vette körül a magzatokat, az egyik már kifejletten, a másik, noha jóval kisebb, mégis fogékonyan mindenre. Csöndes és meleg helyre gondolnak ilyenkor, puha folyadék lassú áramlására, kézzel-lábbal tapintható határokra, gyengéd burokra, mely megtart és mégis szabadon hagy. A fény és a hang csak szűrve érkezik ide, másképpen érzékel az élet, ott még létező rendkívüli fogékonysággal. Mindketten azt szerették a legjobban, ha a lassú ringásban két meleg kéz érkezett föléjük, ezt érezték, mindig is ezt várták és kívánták, hogy sokáig maradjon ott rajtuk. Tudták, hogy mindaz, ahol és amiben laknak, és az a két meleg és puha kéztakaró, összetartoznak. És azt is tudták, hogy azok a lassan ringó Egészek is összetartoznak.

Nem tudták, mi az öröm, de benne éltek, egyre jobban fölbátorodva tőle, válaszként kézzel-lábbal foghatóan üzentek, s ilyenkor a Házak, amelyben laktak, madonnásan sugároztak. Nem tudták, mi a szomorúság, de megérezték, hogy abban a megtartó-Testben valami fáj és ilyenkor kicsikére összehúzták magukat. Azt sem tudták, hogy közben-közben csendesen belesírják magukat abba az anya-tengerbe…

A kisebbik legszebb magzat-élménye egy hosszú-hosszú ringás-sor, emelkedőn fölfelé és akkor de jó volt, az a két puha-meleg takaró egyre csak simogatta-cirógatta. Egy szót is hallott, vissza-visszatérően és bár a szó tagjait nem értette, maga a megszólítás az örökkévalóságból ide-, idevisszhangzott és lénye mélyén ez a kettős megnevezés összecsengett. Ez ő volt, a távoli és legközelebbi Ős-Tekintély szava, melyhez egy virágos és illatos fiatal hang csatlakozott. Mind a két hívásra ugyanúgy válaszolt, élénken és teljes odaadottsággal, a felismerés gyönyörűséges izgalmával, melyek kimerítették és így tehát ezek után mindig mélyen és biztonságban elszunnyadt.   

Puha-meleg ölben-létének legszebb élménye az a Találkozás. Az emelkedőn fölfelé tartó hosszú-hosszú ringás-sor után, egyszer csak csend lett és megpihentek. Nagyon érezte Valami-Valaki közellétét, feszülten figyelt, de mozdulatlanul. Aztán a ringás a kicsit bevitte abba a Titokba, ahol ajtó tárult, egy másik Burok az övéhez simult és a kettő összeölelkezett. Már ott keresték egymást. Érezték a Burkok örömét, a szépen befelé szitáló anyaszavakat és eddig nem tapasztalt öröm járta át kicsi tagocskáikat. Élénk, sőt heves mozgásba kezdtek és ebbe a mozduló jelrendszerbe beleadták önmagukat és kimondták magukat benne. A leggyönyörűbb az volt, hogy megérezték a másikat, mert megérintették egymást! Erre néma lett a két ölelkező Burok, egymásra néztek és szemük a hála könnyeivel telt meg. Hunyt pillák mögül kiperegtek a szemükből, rá az Áldottjaikra, akik megérezték ezt az áldott kegyelem esőt és a kisebbik Otthona, a Mirjám imádkozni kezdett: „Magnificat anima mia Dominum”… „Megremegtek a vizek, a Jordán is visszafordult”, mert összeért az Ég és a Föld…

Harminc évvel később, a két Magzat ott áll a folyóparton. És a Jordán éppúgy meghátrál. A Kisebbik belelép a folyóba és amint annak a szennyes vize körülöleli, kristálytisztára változik és üdén tovacsobog. Látja ezt János és becsukja a szemét, anyjára gondol, aki régen elment már és aki öregen mégis kihordta őt és akihez ennek a Názáretinek az Anyja eljött. Sós víz szivárog a szeméből a szájába, a Keresztelő csak áll, érzi, hogy minden megváltozik. Megérzi amannak a nagyságát és csak a szava tartja vissza: Engedd, tedd meg! Miközben feljön a vízből a Megmerített, Szó hangzik fentről és János emlékezik: Igen, ilyen, pontosan ilyen volt, amikor találkoztunk, de most már az egész világ láthatja Őt, és alig meri mondani – amit odaföntről hallott az imént – az Isten Fiát. „Nekem pedig, hiába is jöttem előbb és Előtte, most mennem kell, utat készíteni Neki, oda is…” – gondolja, és fényes öröm tölti el a lelkét.    

(vl)