„Ne legyen hiábavaló a magyar felkelők áldozata!” – emlékezés az ’56-os forradalom ügye mellett a végsőkig kiálló Albert Camus-re

Albert Camus, Nobel-díjas francia író 1960. január 4-én halt meg autóbalesetben, Párizs felé tartva. Vele együtt életét veszítette az autót vezető Michel Gallimard neves könyvkiadó, Camus jó barátja. A szemtanúk szerint a francia gyártmányú Facel Vega típusú luxuskocsi a széles, nyílegyenes és forgalomtól mentes autóúton, fényes nappal, megfelelő útviszonyok között, váratlanul mintha „valcert” járt volna, majd hatalmas erővel az utat szegélyező egyik platánfának rohant, teljesen összetört, olyan volt, mintha „felrobbant volna”. Az autó roncsai 150 méteres körzetben szóródtak szét. A vezetői ülés mellett helyet foglaló Camus koponyatörést szenvedett és néhány perc elteltével meghalt, Gallimard pár nappal később a kórházban veszítette életét. Felesége és lánya, akik hátul ültek, mindössze enyhe sérülést szenvedtek. A szakértők később megállapították, hogy az alváz tengelye tört ketté, mivel az egyik kerékgumi kidurrant, a kerék leblokkolt és a vezető elveszítette uralmát az autó felett. A tragikus eseményt 50 éven át balesetnek könyvelték el.

2010-ben azonban Giovanni Catelli olasz író, a cseh irodalom szakértője, miközben Prágában kutatást folytatott az 1984-ben elhunyt Jan Zábrana költőről, rábukkant egy még kiadatlan naplójára, amely a „Kék füzet n. 91” címet viselte. Ennek történetét Catelli „Camus-nek meg kell halnia” c., 2013-ban a „Nutrimenti” – (Táplálékok) könyvkiadó gondozásában megjelent kötetében dolgozta fel. A napló egyik 1980-as feljegyzésében Zábrana megbízható forrásra hivatkozva arra utalt, hogy a Camus halálát okozó balesetet a KGB szervezte meg mesteri módon: az információ szerint szovjet ügynökök tettek kárt az autó gumijában Dimitri Sepilov szovjet külügyminiszter parancsára, aki elhatározta, hogy végleg elhallgattatja a nem kívánt hangot. Camus, a volt kommunista, akit 1946-os Egyesült Államokban tett látogatásakor a CIA szüntelenül szemmel tartott, a magyar forradalom hatására erőteljesen szembefordult a szovjet totalitarista rezsimmel. Keményen és megállás nélkül bírálta a zsarnok rendszert, Magyarország szovjet lerohanását a baloldali francia folyóiratok hasábjain, beszédeiben, közéleti megnyilvánulásaiban gyakran névszerint is megemlítve Sepilov minisztert. A magyar forradalom és szabadságharc ügyének szenvedélyes támogatásán túl Borisz Paszternak szószólójává is vált, javasolva őt a Nobel-díjra. Az orosz író és költő, a Zsivago doktor c. történelmi regény szerzője nem vehette át 1958-ban a tekintélyes nemzetközi elismerést, mivel azzal fenyegették meg, hogy nem térhet vissza hazájába.

Catelli, Jan Zábrana özvegye, Marie segítségével kezdte el nyomozását a naplóban meg nem jelölt „forrás” után. Mindössze néhány értelmiségiről lehetett szó, akik Prágában illetve Moszkvában éltek és szoros kapcsolatban álltak a cseh költővel, azonban legtöbbjük már nem élt. Az egyetlen, aki még ma is nyilatkozhatna, Jiri Zuzanek professzor 1968 óta Kanadában él, a Waterloo-i egyetem nyugalmazott tanára. A szociológus kiválóan beszél oroszul, sokszor járt a Szovjetunióban és Prágában úgy tartották számon, mint aki kiválóan ismerte a szovjetbarát köröket. Marie Zábranovának telefonon adott válaszában teljesen elhatárolta magát a történettől, ami azonban Catelli szerint nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy valóban ő lenne a hír forrása.  

Albert Camus 1956 őszétől kezdve a végsőkig határozottan kiállt a magyar forradalom ügye mellett. November 8-án jutott tudomására a Magyar Írók Szövetségének levele, amely „egy vérző nemzet” szívhez szóló felhívása volt a világ minden szellemi vezetőjéhez: segítsetek, cselekedjetek! A segélykiáltásban a magyar írók névszerint fordultak a kortárs értelmiség legkiválóbb képviselőihez; a sort éppen Camus nyitja meg, aki nem késlekedett a válasszal.

„Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! 

A barrikádokon harcolunk hazánk és Európa szabadságáért és az emberi méltóságért. Meghalunk, de áldozatunk ne legyen haszontalan. A végső órában és egy vérző nemzet nevében fordulunk hozzátok: „Camus, Malraux, Mauriac, Russel, Jaspers, Einaudi, T. S. Eliot, Kostler, Madariaga, Jimenez, Kazantzakis, Lagerkvist, Laxness, Hesse és a lélek többi harcosa. Ütött az óra! A szavak már nem elégségesek! Cselekedjetek! Rázzátok fel Nyugat rettenetes tétlenségét! Cselekedjetek! Cselekedjetek! Cselekedjetek!”

A Le Franc Tireur c. folyóirat november 10-i számában „Válasz egy felhívásra” címmel többek között így írt:

„Mivel engem névszerint megneveznek, és mivel soha nem éreztem jobban tragikus tehetetlenségünket, mint ezekben a gyászos napokban, kötelességemnek érzem, hogy személyesen válaszoljak. Magyarországi testvéreink, elszigetelve halál-erődjükben, bizonyára semmit sem tudnak a francia írók egyöntetű és mély felháborodásáról. Igazuk van azonban, ha úgy gondolják, hogy a szavak nem elegendők, és nevetséges a keresztre feszített Magyarország feletti hiábavaló siránkozás.

Az Egyesült Nemzetek gyengesége és megosztottsága lassanként elvezet bennünket a harmadik világháborúhoz, amely már ajtónkon kopogtat. Kopogtat és belép, ha az egész világra nem terjesztik ki a népeket és egyéneket védő nemzetközi törvényt”.

Felemelte szavát Magyarország lerohanása ellen, arra buzdított minden európai írót, hogy gyűjtsön aláírásokat és juttassa el azokat az ENSZ Titkárságához. Szégyenkezve állapította meg, hogy ez az egyetlen, amit a mészárlás megszüntetéséért tehetnek a szabad világ értelmiségei. „Csak így tudjuk megmutatni a világnak, hogy a tehetetlen vagy kegyetlen kormányok ellenére, túl a diktatúrák függönyén, a baloldal hagyományos eszméinek és mozgalmainak minden kudarca ellenére, igenis létezik még valódi Európa, melyet az igazság és szabadság eszméje egyesít minden zsarnoksággal szemben. A magyar felkelők most tömegével halnak meg ezért az Európáért. Hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló, nekünk, akiknek még megadatik a szabad szólás joga, tanúskodnunk kell hűségünkről és hitünkről, és minél messzebbre eljuttatnunk Budapest felhívását”.

November 23-án üzenetet intézett a francia diákokhoz, akik azért gyűltek össze, hogy tiltakozzanak a szovjet invázió ellen. „Ne hagyjátok megfélemlíteni magatokat semmiféle zsarolás által, se jobbról, se balról. Ne fogadjatok el tanítást senkitől, csak a Budapesten harcoló fiataloktól, akik a szabadságért halnak meg. Ők nem hazudnak nektek.”

Ami azonban végzetes lehetett Camus számára, az az 1957. március 15-én a párizsi Wagram-teremben mondott beszéde volt, ami „Az a nap, amikor Kádár rettegett” címmel jelent meg nyomtatásban a Le Franc Tireur hasábjain. „A terror nem fejlődik, legföljebb csak fokozódik, a vérpad nem válik szabadelvűvé és az akasztófa toleránssá” – mondta többek között, kemény szavakkal bírálva a totalitárius társadalmakat, amelyek alapelvüknél fogva arra kényszerítik az embereket, hogy még barátaikat is feladják. „Amikor Sepilov miniszter, Párizsból hazatérve azt merte leírni, hogy ’a nyugati művészet elrendeltetése az emberi lélek felkoncolása és gyilkosok különféle típusainak kinevelése’, akkor elérkezett az idő, hogy válaszoljunk neki. A mi íróink és művészeink... soha nem mészároltak le senkit és különben is eléggé nagylelkűek ahhoz, hogy ne vádolják a szocialista realizmus elméletét a Sepilov és a hozzá hasonlók által nyíltan vagy burkoltan megparancsolt gyilkosságok elkövetéséért”.

Felszólalásának nagy volt a hatása és állandó elkötelezettsége, hogy a magyarok szabadságharcát ne feledje el a nemzetközi közvélemény, már tűrhetetlenné vált a szovjet vezetés szemében, cselekedni kellett. Zábrana 1980-as naplófeljegyzése határozott pontossággal utal a wagrami beszéd és a „baleset” összefüggésére – nyilvánvalóan a „forrás” sugallatára.

Camus számos, az ’56-os forradalom mellett kiálló megnyilvánulásából emlékeztetünk „A magyarok vére” című közismert írásának egyik üzenetére: „Létezik egy igazi Európa, mely abban egységes, hogy az igazság és a szabadság nevében ellenszegül a zsarnokságnak. A magyar szabadságharcosok ezrei ma ezért az Európáért halnak meg.”

Albert Camus földi maradványait 57 évvel ezelőtt, 1960. január 6-án helyezték örök nyugalomra a dél-franciaországi Vaucluse megyében, Lourmarin temetőjében. Koporsóján, az egyik koszorún ez volt olvasható: „Magyarország egy barátjának. A száműzetésben élő magyaroktól”. Továbbra is őrizzük meg emlékét!

(vm)