Fonatban… amikor elkészül, derül fény az Egészre – P. Vértesaljai László jegyzete

Gyerekkorom egyik kedves képe, ahogy Édesanyánk leánytestvéreim haját befonja. Ismeretlen volt az egész számomra, mert minket, fiúkat a csikófrizuránk megőrzött és megóvott az ilyen igényes ellátástól. Láttam és csodáltam, ahogy az egész hajkoronát Anyánk ügyes kezei több ágra vették és aztán ezeket a fonatokat gyors mozdulatokkal egybeszőtték. Ugyanaz és mégis más, az egész ezekből a részekből készült, de másként, mint amikor szálanként áll. Akkor is éreztem ezt, nem tudott tudással, hogy nemcsak hajról van itt szó, de többre akkor nem jutottam.

Karácsony előtt a „négykezes” evangéliumból, az egyetlen örömhírből az egyház a gyermekségtörténet két fonatát, a mátéit és a lukácsit egymás után szemléli és abból fonja a Születés örömhírét. Ha keressük a fonat legalább harmadik szálát akkor az a Szentléleké. Mintha Máté és Lukács más és más megbízással kirendelt kiküldött, különleges tudósító lenne, akik valóban elmennek, utánajárnak a dolgoknak (Lk 1,1-4) és megírják a maguk tudósítását. Fel is címkézik, át is adják a „Sajtófőnöknek”, meg is jelenik a két cikk. Azóta is sokan olvassák, egyesek fel is esküdnek erre vagy arra, egyikre vagy másikra... A történet kétezer éves, azóta is izgat milliókat, s a legtöbb olvasó azóta is egyszerűen csak azt mondja, hogy ez a „Legszebb Történet”. 

Egy gyermek születéséről szól a két beszámoló és a „megesett esetet” egyik az anya, a másik az apa szemszögéből mondja el. Nemde, csak a kettő egybevetése, összefonása adhatja vissza a történet teljességét?

Lukács az anya nyomába ered. Megkérdi őt s mivel igazában a történethez nem talál tanúkat, ezért egy hasonló eseményhez is elközelít és megkérdez arról egy másik asszonyt is. Nos, hogyan történt? Kérdez, nem faggat, hiszen orvos, és tudja, hogy a befogadás-foganás sohasem profán, hanem mindig titok. Így érti meg, hogy Mária története egyedül-álló. A szó nagyobbik értelmében, hogy ilyen még senkivel nem történt meg, de úgy is, hogy az eset egyedül Máriával történt meg és nincs másik emberi szereplője. Lukács érti, hogy a történetnek a vertikális, fölülről ereszkedő szála jutott neki, és egy segédtörténettel segít. Utánajár Erzsébet-fia, János születésének is, és megérti a titkot, vagy inkább összeáll számára a kép, ahogy a természetfölötti, a mindenható és magasságbeli Isten belépett itt két anya életébe. Márián keresztül halljuk a Jézus történet eredetét, ahogy a kezdeményező Isten beárnyékolja őt. Mária érti a szót, a „beárnyékolás” Isten-jelenlétét, ahogy népe a pusztai vándorlás idején az Örökkévaló védelmező és életet adó Jelen-Létében élt. Igent mond erre a személyes megkeresésre, és mert olyan erős ez a találkozás, nem is gondol a következményekre. Okos lányként csak a hogyanjára kérdez, mivel férfit nem ismer, de aztán Ábrahám lányaként, ezt meg is énekli, abban a bizonyosságban él, hogy „az Úr majd gondoskodik”.

A másik kiküldött, Máté talál rá erre az isteni gondoskodásra. Józsefnek hívják, de ezt sem ő maga, az igaz ember, sem a tudósító nem tudja pontosan, mert az igazságra csak a fonat elkészítésekor derül fény. József, ez az igaz és istenfélő ember attól igaz, hogy minden igazságot az Istennek tulajdonít. Máriára úgy talál az Istenben, ahogy Ádám Évára: álomban. Az álom Istentől jön és József hagyja azt működni. Amikor fölébred, hagyja az álmot benne tovább folytatódni, nem veszi ki Isten kezéből az irányítást. Nem érti, de hagyja, bár tudja, hogy ezzel szembekerül a legszentebb, kötelező elvárással, a Törvénnyel. Nagyobb az Isten iránti feltétlen bizalma és jobban szereti Máriát, semmint az érthetetlennel szemben egyszerűen kiszolgáltatná a megkövezés Halálának azt, akibe pedig éppen Isten már Életet helyezett. Ők nem a testükben egyek, hanem a teljes és feltétlen Istenre hagyatkozásban. Isten fésüli össze ezt a két szálat, ezt a máriás és józsefes fonatot és lesz belőle az a názáreti Jézus. Külön-külön, de mégis együtt döbbennek rá, hogy Istennél semmi sem lehetetlen. Az ő esetük sem más és nem kivétel, az isteni kivétel alól!

Hinni, azt hiszem, azt jelenti, megengedem az Istennek, hogy az életem szőttesét együtt fonjuk vele: Most Te jössz, Uram, - mondom neki, mire az idők teljességében szól hozzám: Laci, most te lépsz. És csak áll és mosolyog és bíztat, amint anyák a gyermekeiket az első lépteikkor. Ha ilyenkor felnézünk, ragyogó felhőt látunk, ami lassan ereszkedik ránk, beburkol és mégsem lesz sötét, hanem otthon lesz, sátor és… Isten vendégei vagyunk.     

(vl)