Szüntelen ima - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 29. vasárnapra

Az imádság a vallásos ember számára állandó meghívás, de egyben állandó kihívás is. Az imádság és az istentisztelet a legsajátosabb értelemben vallásos cselekedet, a vallásos élet szíve, központja. Ezért van az, hogy imádságunk és istentiszteletünk minősége egész vallásosságunkra hat. És ezért van, hogy az imádsághoz annyi különböző szempontból közelítenek az evangéliumok is.

Vasárnapi szakaszunkban is többféle szempont érvényesül. A középpontja Jézus példázata, amelyet megmagyaráz hallgatóinak. A példabeszédet az evangélista bevezetővel látta el, illetve hozzáillesztett még egy záró mondatot is, Jézus részéről. Ha jobban megfigyeljük, e három elem más-más összefüggésbe helyezi el az imádságot, más-más fogalomhoz kapcsolja. A bevezető szerint „szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni.” Eszerint az imádság egyfajta kötelesség, elsősorban kitartás dolga, illetve olyan életet feltételez, amely Isten állandó jelenlétére hagyatkozik. Jézus példázatában többször megismétlődik az igazságosság–igazságtalanság, illetve az istenfélelem és az emberek iránti félelem párosa. Az imádság itt elsősorban kiáltás az igazságért, bátor tett, amely kérésként, vagyis még látszólagos gyengeségben is fellép az igazságtalansággal szemben. A befejező mondatról gondolkozva pedig arra jutunk, hogy az imádság a hit forrása és a hit jele. Ha lesznek imádkozók, amikor az Emberfia eljön, akkor az Emberfia talál majd hitet is a földön. Ha nem lesznek imádkozók, akkor hit sem lesz már sehol. Kitartás, igazságosság és hit – mindhárom az imádságból ered, és mindhárom meg is mutatkozik abban, hogy valaki imádkozik.

Vajon miért látta szükségesnek Lukács, hogy a maga részéről mintegy megmagyarázza, a kitartás emblémájával lássa el Jézus példázatát? Talán azért, mert ez a példázat tele van  feszültségekkel, szinte komikusnak mondható. Jézus megcsillantja benne a humorát. A bíró, akinek dolga az igazságszolgáltatás lenne, igazságtalan, de egy özvegy igazságtételre kényszeríti. A bíró, aki kevély, nem fél se Istent, se embert, és akinek a társadalmi státusza biztos és elismert, megijed egy özvegyasszonytól: „Még a végén nekem jön, és megver.” Az igazságtalan, de tetteiben végül mégis igazságos bíró alakja emlékeztet a hűtlen intézőre, aki hűtlen kezeléssel vét, de végül mégis jól cselekszik, hiszen példát ad arra, hogy a tartozást el kell engedni (vö. Lk 16,1-8). A példázat igazságtalan bírója paradox módon Isten helyén áll. Hiszen Isten a bíró (vö. Zsolt 75,8; Róm 2,6; Jak 4,12), és ő a végtelen és teljes igazság, ő az, aki hamarosan igazságot szolgáltat a rá várakozóknak. Másrészt, miközben nevetünk az erőszakos özvegyen, szinte irigyeljük is kitartását, amellyel szüntelenül hajtja a saját igazát.

Nos, ilyenek lennénk mi, vallásos emberek? Hajtjuk a saját igazunkat, mint az a bizonyos özvegyasszony? Nem. Ez csak a karikatúra része. Ez a különös példázat nem a kéréseink meghallgatásáról, illetve kierőszakolásáról szól, sőt, közvetlenül még csak nem is az Isten jóságába vetett bizalmunkról (lásd ezzel szemben Lk 11,1-13). Az a vágyott igazság, amelyről itt szó van, nem egyszerűen az én igazságom, hanem az egész világé: hogy az Emberfia visszatér, hogy Isten országa köztünk van (vö. Lk 17,21), de még be kell teljesednie, meg kell nyilvánulnia.

A szüntelen és fáradhatatlan imádság, amelyre Lukács biztat, valójában az ország beteljesedését sürgeti, illetve ennek tapasztalatából táplálkozik. „Isten országa igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben.” (Róm 14,17). Aki imádkozik, felszabadul igazságos tettekre, vagy legalább arra, hogy derűsen tekintsen a világ sokféle igazságtalanságára.

Évközi 29. vasárnap, C év