Egy idegen hálája: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 28. vasárnapra

Gyakran kiemeltük már, hogy Lukács evangélista mennyire szereti a szegény Jézust, és mennyire biztatja olvasóit is, fedezzék fel a szegény Jézus bátor követésében rejlő értéket. A szegény, vagyis leegyszerűsödött, letisztult életvitel nyitottságot követel – Isten és az emberek irányában is. Van hely a tenyeremben, amelyet nem kell görcsösen zárva tartanom, van hely a szívemben, amelyet nem kell rejtegetnem. Észreveszem, amit kapok, mert szükségem van rá. Tudom, hogy mi éltet, mert az elemit, a valóban szükségest és éltetőt keresem  Tudom, hogy ki éltet, tudom, hogy kinek tartozom – inkább a lényemmel, inkább elismeréssel, mint bármilyen csereszolgáltatással, amelyet mások fel tudnak kínálni. A lélekben is szegény ember hálás.

Lukács egy másik fontos témája az idegenek elsőbbsége. Az elsőbbséget itt nem időben, az üdvösség történetében értjük, hiszen e tekintetben Lukács világosan kimondja, hogy az üdvösség Izraelből indul a népekhez (vö. Lk 2,29-32), földrajzilag is megjelenítve, a jeruzsálemi templomból a föld határára (vö. ApCsel 1,8; vö. Róm 1,16-17). Elsőbbséget mondunk abban, hogy ki ismeri fel Jézusban az üdvözítőt, a remény követét, a gyökeresen újat, a teljesen élőt. Jézus Lukács szerint egy pogány százados hitét dicséri meg, amikor ennek szolgáját távolból meggyógyítja: „Bizony mondom nektek, még Izraelben sem találtam ekkora hitet!” (Lk 7,9). Lukácsnál egy szamariai mutatja meg, mit jelent irgalmasnak lenni, felismerni a másikban a felebarátot (vö. Lk 10,25-37) – márpedig ebben, az irgalmasságban is Lukács ismerte fel Jézusnak talán legfontosabb jellemzőjét. Az Apostolok cselekedeteiben még több „hálás idegent”, Jézus örömhírét és ennek hírnökeit jó szívvel befogadó nem zsidót ismerhetünk meg. Idegennek, kitaszítottnak vagy hontalannak lenni a szegénység egyik formája volt és marad.

Ezek a szálak összefonódnak abban a történetben, amelyet vasárnap olvasunk. Csak Lukács mesél róla: Jézus meggyógyít tíz leprás férfit – bizonyos értelemben itt is távolból, a papokhoz küldve őket (vö. Lev 13,49) –, de ezek közül csak egy tér vissza, hogy hálát adjon, egy szamariai, egy idegen. Jézus maga is vándor vagy zarándok, Jeruzsálembe tart. Mint máskor is, van ideje arra, hogy törődjön az éppen rátaláló bajjal, a halálos betegek kétségbeesett kérésével. Teljesen csak az gyógyult meg, aki a fizikai bajt levetve hálás szívet is kapott, sőt, visszatalált a gyógyítóhoz. Kimondhatta háláját, és általa felismerhette hitét, a gyógyulás kapuját (vö. Lk 8,48; 18,42). És ez egy „idegen”. A görög kifejezést szó szerint véve: egy „másfajta” (allogenész). Aki hálás, visszatér az élet forrásához, éltető kapcsolatban marad azzal, amit felismert. A lehető legnagyobb segítséget kapja, hogy ne csak meggyógyuljon, hanem képes legyen gyógyultan élni is.

Lukács elbeszélését szinte példázatnak érezzük, mégis sok apró jel őrzi benne a valóság ízét. Szamária és Galilea határán a betegek kényszerű csoportjában megtűrhettek egy amúgy lenézett szamariait. Nagyvárosban nem, de faluban, falu határában lakhattak a kitaszított leprások. A betegeknek kiáltaniuk kellene: „Tisztátalan, tisztátalan!” – ehelyett utolsó reménnyel távolból is belecsimpaszkodnak Jézusba: „Mester, könyörülj rajtunk!” (vö. Lk 18,38; Mt 9,28; Zsolt 6,3; 9,14 stb.) A papok igazoló szerepe pedig már az evangéliumban előbb elbeszélt esetben is előfordult, ahol Jézus szintén egy leprást gyógyított meg (Lk 5,12-14).

Távoli földrészeken ma is van még lepra. Körülöttünk inkább a kedvetlenség és a beteges elégedetlenség fertőz. Idegenné váltunk hagyományainkban, idegenné a saját történetünkben, idegenné a saját testünkben. – Lehetünk-e még elég szegények ahhoz, hogy a hála és az irgalmasság újjáéledjen bennünk?