Szivárvánnyal pecsétel az Isten… P. Vértesaljai László jegyzete egy hónappal a földrengés után

Ahogy megláttuk egymást a Lazio tendopoli-ban, Amatrice központi segély-sátorvárosában, Giovanni szeme is fölcsillant, aztán behunyt szemmel öleltük meg egymást. Látszólag semmi sem változott, a város éppúgy romokban hever, és sajnos, bár nehéz kimondani, az emberek, Amatrice egykori polgárai is, romokban hevernek. Éppen most szombaton, egy hónapja történt, éjjel 3 óra 36-kor…

Előjönnek az emlékek romjai, és ki tudja hányadszor megremeg a föld, dől az emelet, és panaszt üvöltenek égre-emelt fejjel a kutyák, akik valahol zsigerileg érzik a földindulást.

Két hét múltán tértem vissza, ugyanott parkolok le, a repedezett falú ház most is lakatlan, a kert mázas kerámiakutyái egyre csak égre csaholnak, a sok eső miatt megnőtt a gaz a parányi veteményeskertben és látom, hogy beérett a fürtös-paradicsom, csak éppen nincs aki leszedje, nincs asztal sem, hogy megszegett casareggio, vastaghéjú ropogós házikenyér és maroknyi olivabogyó mellé kerüljön. És talán étvágy sincs hozzá! Hirtelen átélem e bőtermő paradicsom-anya árvaságát, és megriadok, mert túl erős ez az első élmény. Legyűröm a szorongást és aztán az említett ölelés... Ölelni a férfiak is tudnak, erősen, izmos kézzel, de tapintható benne a szeretet. Ezt érzem Giovanni ölelésében és jóval tovább maradunk ebben a gyógyító melegben.

Aztán Flavio felől kérdem, és már visz is hozzá. Egy gyereksátorban játszik valamilyen társasjátékot, rámnéz, inkább átnéz rajtam, és játszik tovább. Fél perc alatt áll össze neki a kép, az ebéd, a csocsó, az apa… megint rámnéz, megismert naná, naná, de nem szól, leszegett fejjel hallgatva játszik tovább.

Pár lépéssel odébb az apja mondja: „Nem beszél Flavio, én persze nem erőltetem, nem is nagyon kérdem, de a temetés óta nem akar hallani róla, csak éppen szólongatja: Mamma!

Temetés…! S a temető…? Erre megindulunk, nincs is messze a cimitero, messziről látni a magas ciprusfenyőket. Ciprusfenyők láttán minden olasz azonnal temetőre gondol. Ahogy befordulunk a temető utcájába, megint ütést kapok: Bedőlt a főbejárat, de ez sajnos nem a Föltámadás kimenetele, hanem mélységes gravitáció, zuhanás. Az olasz temető kis kápolnaváros, ez itt megtépázva, feslő márványburkolattal, félig rombadőlve. Riposo eterno – olvasom, hogy örök nyugodalom, mire vad és keserű nyugtalanság mar meg… Hát Uram, még itt sincs béke? – de nem merem kérdezni az Uramat, hisz mennyivel más lehet neki, aki mindent lát, és a mondatlan sóhajokat is megérzi!

Giovanni észre sem veszi már mindezt, csak megy, viszik a lábai, Istenem, naponta hányszor is teszi meg ezt a háromszáz méteres utat a sátrától a kertig. Egy széles temetőutcát utalt a város vezetése a halottaknak, akiknek nincs itt kriptájuk. Giovanni ide temette a feléségét és kislányát. Ahogy utolérem, ott térdel a kereszt mögött, egyik kezével Sabrina, a másikkal Caterina fejfáját fogja….

„Azt kérte tőlem júniusban, amikor még minden rendben volt, bármiféle ok és összefüggés nélkül: Ha eljön az óra, engem ne hamvaztass el, tegyél le a földbe, úgy csupaszon temess el, kérlek!”. Háta mögött két fiatal srác ül a szemközti sírkápolna lépcsőjén, rájuk se tekintve mondja: „Az unokatestvéreim…., anyjuk a feleségem nővére és ők hárman, az én Caterinám, 14 éves kislányom és ők ketten, hiszen egykorúak, mindig együtt voltak”. Látom, mai srácok, ruhájuk szakadt jeans és feliratos póló, hajuk, mint a menő focistáké, de a lábuk között egy tócsa könny, sírnak. Kezükben a kötelező mobitelefon, de az okostelefon most buta, semmit nem tud a fájdalmukról és csak sírnak. „Uram, Istenem, miféle szép élet volt ott a Corso Umberto 22 alatt!”.

Az imádsághoz mindig tapintat kell, persze, az Isten mindent megért, de imádkozni másokkal, mások előtt, ezt csak bizalommal lehet és a lélek szemérmével. Különben otromba! Most mégis letérdelek Giovannival szemben, ő rendületlenül öleli a kedveseit, nyílt mosollyal, igen talán nyílt mosollyal tekint rám. Potremmo pregare? – kérdem, hogy imádkozhatnánk-e? Bólint. Magyarul sem tudnék rendesen imádkozni, csak dadogva, egyébként is ez az Isten beszéde, a dadogás a nagy csapásban, a sóhaj, a törött és törmelék közt csörömpölő szó. Giovanni sír, de hát lehet-e mást tenni. Aztán a feloldó Áve Mária jön, ezt velem mondja és a Miatyánkot is.

És a többiek? - kérdem, mire karonfogva körbevezet. A legtöbbet a családi sírboltba helyezték. Olyan a temető, mint a Halottak napján. Mindenfelé friss virágok. Öles márványlapokkal fedett nyitott fal előtt állunk meg, egy árkádsorban. Képre mutat. Fiatal csinos asszonyt látok, aki hátizsákos férje mellé guggol. Fejük összeér, és ebben a szülői test-sátorban alul a kisfiúk, Riccardo, előttük egy fekete-fehér, talán dalmata kutyus a kisfiú kezét nyaldossa. Giovanni három sírra, három márványtáblára mutat, szólni nem tudok, csak olvasom a neveket: Daniela, Candide és Riccardo. Nem kérdek semmit, csak nyögöm a szót: Tutti? Mindnyájan? Mindig égő szeme csak bólint: Sì! Igen.

A kocsimhoz vezetem és a csomagtartóból előveszem és neki adom, amit rám bízott rádiós elődöm, Vertse Márta és a férje: egy vadonatúj olajradiátort. Egy csepp meleget küldtek. Szépen becsomagolva, kicsi fogantyújánál fogva könnyen lehet vinni. Némán elfogadja. A tábor bejáratánál már várnak ránk a szülei, épp csak kicsit idősebbek nálam. Giovanni, látom, inkább visszaadná a fűtőtestet… Istenem, csak nem arra gondol, arra a másik „fűtő testre”, a feleségére…? Ekkor megszólal az anyja: Fiam, én hajnalonta fázom…, nagyon fázom. Így hát megérkezik a csomag. Giovanni arca földerül és kicsit később szerét ejtem, hogy négyszemközt, a nagy ebédlősátor sarkában egy borítékot nyújtsak át. Magyarázom: Tudod, a rendtársaimnak meséltem rólad és egyikük, éppen az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsánál dolgozik, továbbmondta az ismerőseinek és ők küldik. Férj és feleség, nektek. Őszintén válaszol, nagyon erősen szorítva a borítékot: Ez most nagyon kell Flavionak, holnap megy először iskolába! - és a városi tornacsarnokra mutat, ahol Ottilio bácsival találkoztam két hete. Átalakították, most iskola.

Don Savinoval nem találkozhatom, mert lement a déli Pugliába a rokonaihoz, hogy aludjon és pihenjen. Helyettesét, don Marcot keresem. Marcot a viterboi püspök egy évre „kölcsönadta” Amatricenek. Kócos és szakállas, kockás ingben, farmerban, mezítláb egy szál saruval, nyakában a ferences Tau-kereszt. Megállapodunk, hogy akkor négykor a Lazioban és ötkor az Anpasban misézem, vagyis két sátorváros lakóinak. És neki is boríték. Ezt itthonról küldték, a Sodrás utcában adták le, és a nevemen át don Savinonak címezték. A boríték súlyos, az adomány nagy. Don Savino vagon-mobillakásában adom át, megszámolja, nyugtát ad, aláírja. Pecsét? – pillantok rá – Sotto le mecerie! – válaszol. Értem én, és bánom már kérdést…, igen, az omladék alatt valahol és keserűen nevet. Gyere vissza jövő vasárnap is! - és hátbavereget.       

Elered az eső, földig érnek a nagyhasú felhők, mire öt előtt az Anpasba érek. Hogy gyóntatok-e?, hát persze és ahogy egy lócára letottyanok, jönnek is, először páran a lakók közül, de a segítők mindahányan. Fáradtak, elcsigázottak, és csak egyetlen bajuk van, hogy nem tudnak eléggé vigasztalni, nincs hozzá szó, ők nem papok…! Próbálom jelezne, hogy nekem se megy! Pedig pap vagyok.

Aztán a mise. A tévésátorban misézem, ottmaradnak a focimeccsre összegyűlt férfiak is. Dörög és villámlik, eső dobol a sátortetőn. Prédikáció során közéjük megyek és szól a szívem…

Az áldás után kitódulnak és kiabálást hallok: Ma guarda! Nézd csak! Arcobaleno! Szivárvány! A sátor mögött égbemeredő nagy hegy, vagy kétezer méter magas, egyik fele koromsötét, a másik fele napfényben fürdik. És a kettőt, a derűt és a borút összeköti egy szép, éles kontúrral rajzolt színes fényhíd. Állunk és nézzük a Jelet. A Szövetségét. Ez az Isten mennyei pecsétje, elővette és most aláírja az új szövetségét az amatriceiekkel. Rám néznek, én a hitüktől ocsúdok, ahogy kapaszkodnak a jelbe, mint a gyermekek, és persze, szivárványos az én szemem is!           

(vl)