Elveszett, de megkerült – Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 24. vasárnapra

Vasárnapi szakaszunkban három példabeszédet olvasunk: az elveszett juh, az elveszett drachma meg az irgalmas atya történetét. Milyen sokféle kép, mennyire különböző helyzetek – s közben a mondandó alapjában ugyanaz: valaki segíti, keresi, várja az elveszettet, és ha megkerül, az öröm közösséget alkot. A leszakadó, kiszakadó, a magára maradott valahogy hazakerül, és már nincs egyedül.

Lukács nem véletlenül teszi egymás mellé a három képet, a kapcsolatuk, a fejlődésük is érdekes. A juhról meg a drachmáról szóló példázat csak a leglényegesebbet mondja el, és a tanulságot is tételszerűen fogalmazza meg. Az atyának és fiainak viszont története van, a szereplők fejlődnek, változnak, vagy legalábbis jobban megmutatják, mi lakik bennük. A juh meg a drachma nem „felelős” azért, mert elveszett. Nem bűnösök, elveszett helyzetükben nem is kell mindjárt bűnbakot keresni. Amikor Jézus az Isten irgalmáról tanít, ilyen értelemben nem veszi elő mindjárt a bűn kategóriáját.

Azután: a juhot ebben a tudatlan, állati állapotában is nehéz megtalálni, mert csatangol, félelmében talán el is bújik, míg végül erejét veszíti. Bizonyára sokat kell keresni, de végül béna-ernyedten engedi, hogy hazavigyék. A drachma, ha leesett, ehhez képest legalább nemigen gurul tovább, s ha a háziasszony gondos, házát kisöpörve valóban meglelheti. Mindezzel ellentétben ki térítheti vissza, ki parancsolhatja haza az elveszett embert? Lehet-e szeretetet parancsolni valakinek, aki elidegenedett a testvérétől? Az irgalmas atya látszólag teljesen passzív. Odahaza várja a fiú hazatértét, és elébe siet, amikor meglátja messziről. A három példabeszéd egymás mellett és egymás után mintha ezt sugallná: hogy döntenünk kell a remény mellett, hogy meg kell bocsátanunk saját magunknak is rossz döntéseinket, hogy emlékeztetnünk kell önmagunkat az atyai ház, a közösség valaha már ismert örömére. Akkor merünk útra kelni. Akkor nem törődünk majd sem mások, sem a magunk sötét és fájdalmas előítéleteivel.

Isten mégis képes arra, hogy az embert szabadságának titkos rejtekében is megtalálja. Ezt teszi Jézus, amikor a példabeszédeiben megcsendülő örömmel hívogat. Ennek az örömnek is milyen sokféle arca van! A pásztor férfiember, aki férfiakat, barátokat és szomszédokat hív ünnepelni. A gazdasszonynak barátnői és szomszédasszonyai vannak. Örömük annyira természetes, amennyire döbbenetes is: biztos, hogy egy valódi pásztor otthagyná a kilencvenkilencet? Biztos, hogy egy gazdasszony mindent felforgatna az egyetlen drachmáért? – Jézust megint mosolyogni látom, de körülötte minden hallgatóját is. Fordított világ épül itt. „Amint a mennyben, úgy a földön is” – mondjuk Jézussal a Miatyánk imájában, de itt a földről vesz példát az ég, s az angyalok is éppen így örülnek, Isten vendégei, barátai, akiket mint „az ég óriása”, szívet repesztő örömében maga köré gyűjt. Mindezek után persze ott a nagy kérdés, a nyitva hagyott befejezés, hogy miképpen válaszol majd az idősebb testvér, hajlandó lesz-e mégis, hogy osztozzon apja örömében, bemegy-e a vigadozó háznép közé?

A történetek egy-egy juhról és drachmáról, egy elveszett testvérről szólnak, ugyanakkor egész táborokat, „farizeusokat és írástudókat”, meg „vámosokat és bűnösöket” látunk egymással szemben. A jó meg a rossz manapság nem mindig épít szekértábort. Mintha a hazatérőnek is csak a szívünkben teríthetnénk ünnepi asztalt. Mégis biztos, hogy más a világ, amíg tapasztaljuk, hirdetjük és éljük ezt az irgalmat, ezt a biztató örömöt.

 

Évközi 24. vasárnap, C év