Interjú Mary Prema nővérrel, a Szeretet Misszionáriusai legfőbb elöljárójával

Érthetően nagy várakozás előzi meg világszerte, de Rómában különösképpen is, kalkuttai Teréz anya vasárnapi szentté avatását, ahová tenger sok népet várnak az ünnepre. A szentté avatás az irgalmasság jubileumának egyik legkiemelkedőbb eseménye, Ferenc pápa szándékának megfelelően. A közeli ünnep alkalmából a Vatikáni Rádió interjút készített Mary Prema nővérrel, a Szeretet Misszionáriusai legfőbb elöljárójával, aki a rend harmadik elöljárója Teréz anya és Nirmala nővér után.

Teréz anya életszentség hírében halt meg. Már csak pár nap van a nagy ünnepig, mi változott meg a szívükben?

Anyánknak a szenttéavatása nagy megtiszteltetés számunkra. Alkalmat ad arra, hogy közelebbről tekintsünk az életére, munkájára, a másik iránti nagy figyelmére, de az ünnep alkalom arra is, hogy magunkba tekintsünk. Ez valóban a lelkiismeret-vizsgálat pillanata, hogy mind mélyebben lássuk a hivatásunkat, hogy a Szeretet Misszionáriusaiként éljünk imádságban az Istennel való egységünket és egységünket Jézussal a szegényekben. Teréz anyát 1979-ben a Nobel Béke-díjjal tüntették ki.

A mai világban, ahol továbbra is táplálják a háborús tűzfészkeket, mit idéz fel önökben ez az elismerés a jelenkor számára?

A Nobel díj elismerést Teréz anya azért az erőfeszítéséért kapta, hogy egységet teremtsen minden nép között, hiszen ők mindnyájan az egyetlen mennyei Atya gyermekei. Ennek ma nagy aktualitása van. A béke mindnyájunk közös vágya, de egyúttal a megbocsátás és az emberek meghallgatásának az eredménye is. Meghallgatni pedig azért kell, hogy megértsük őket. Nem kell mindig azt elvárni, hogy az igazban, az igazság birtoklásában legyünk.

Az egyház ma ön szerint olyan, mint amilyennek Teréz anya szerette volna?   

Az anya nem használta az időt, hogy ilyen típusú elvárásokat tegyen. Hogy az egyháznak ezt kellene vagy nem kellene… Az anya nem elemezte, hanem felhasználta az idejét, hogy közvetítse a felelősségét, mert komolyan vette Jézust. Azt mondta az anya: Az egyház te és vagyok. Ha szent egyházat akarsz, a te kötelességed és enyém is, hogy szentté legyünk. Ő így élt!

Teréz anya ma bizonyos értelemben egyfajta szentkép lett?

Mi vele együtt éltünk és megismertük őt. Az ő képét tisztelni, anélkül, hogy törekednénk a példáját utánozni, azt hiszem, igazságtalan dolog. Az anya élet, és ő velünk van. Imádkozik értünk. Nagyon tevékenyen részt vesz sokak életében. Ezt láttam a kalkuttai házában, ahol az anya hamvai nyugszanak, zarándokok, szegény emberek ezrei és ezrei látogatják. Imádkoznak és az anya meghallgatja a kéréseiket. És onnan szívükben békével, bizalommal térnek haza, azzal a reménnyel, hogy az élet jobb lehet. Az anya nem szentkép. Az anya él, tevékeny, mindenütt. Nekünk van szükségünk őrá, tanítására és közbenjárására.

Képes volt erősen és világosan szólni a politikai vezetőkhöz, minden szinten…    

Az anya nem járt körben a világban, hogy prédikáljon, vagy hogy arra tanítson másokat, mit is kell csinálniuk. Amikor beszélt, akkor a szív világosságával szólt. Nem számított kivel beszél, beszéde mindig meggyőződéssel szólt az élet értékeiről. A lelkiség, az imádság, a család, ahol a kapcsolatokat a szenvedés és a megbocsátás elfogadásával kell fenntartani. A szerzetes élet, mint Jézus életének a folytatása. Ő magával vitte ezeket az erényeket a szegények legszegényebbjeihez, akik nagy személyek, mert sokat tanítanak nekünk, megtanítják elfogadni azt, amit az élet nyújt. Az anya soha nem hátrált egy lépéssel sem a szegények méltóságának a megvédésében.

Még a szívünkben hordozzuk annak a négy nővértársatoknak a képét, akiket most márciusban Jemenben gyilkoltak meg fegyveres férfiak. „Az indifferencia szentjei” – kommentálta így a pápa. A vallási kisebbségeket ért támadásokra gondolva, melyek a világ számos pontján ma is valóság, annak a reménye, hogy egy vértanú  szolgálhat-e valamiben, azzal a kockázattal jár, hogy csalódottak maradunk…  

Ha a világ szemével tekintünk a négy nővértársunk halálára, akkor az fiatal életek eltékozlása. Ha ellenben a hit szemével nézzük őket, akkor egy nagy kiváltság, odaadni az életünket azokért, akiket éppen szolgálunk. Az üldöztetés a kereszténység része a kezdetetektől fogva. De az üldöztetések nem szükségesek ahhoz, hogy a hivatásunk legjavát nyújtsuk. Nővéreink eltökélten és tudatosan maradtak a jemeni Adenban a betegek szolgálatában. Ez nagy fájdalom, de egyidejűleg nagy megtiszteltetés azt tudni, hogy ők elérték a hivatásuk célját, ami az Istennel való egység, Jézust szeretve, ahogy ő szeretett minket, azoknak megbocsátva, aki nem tudják, mit tettek.

(vl)